…szagos történet. Az időszámításunk előtt 5–6. századi Athén már kérkedhetett volna ilyennel, de egyelőre a civilizáció fejlődését a városok jelentették. A települések történetéhez mindig hozzátartoznak a források, patakok, folyók, majd a mesterséges kutak és vízvezető árkok. Athénben ekkor már a város központjában kútház volt, amelyet távoli források vize táplált az állami vízvezeték segítségével. A kútházban vízköpők segítségével zuhanyozni is lehetett. A mosdásnál sürgősebb testi dolgok elintézése ott történt, ahol éppen utolérte az embert a szükség. A szagos történet kezdete tulajdonképpen az ókori nagyvárosok kialakulásához kötődik, ugyanis a vízvezetékek egyoldalúak voltak: befelé rendezetten jött a víz, de a városból kivezető csatornázás nem birkózott meg a termelődött szennyvízzel és darabosabb tartozékaival, egyrészt az utcákon maradt, másrészt a környező patakokba került. Lerövidítve a történetet, ilyen céllal épült időszámításunk előtt 500 körül a híres Cloaca Maxima Rómában. A csatornát karbantartani nem volt egyszerű dolog, nem is volt elégséges a városok tisztaságához, az utcákra továbbra is ömlött a házakból a szennyvíz, amit vagy az eső mosott el, vagy pedig az utcaseprők rakták szekerekre és vitték ki a városból. A házak mellékhelyiségeire nem igazán volt jellemző a „mellék”, többnyire a konyhákban végezték el a dolgot (főzés és végtermék egy helyen!), vagy nem szellőző kis zugokban. A magán-mellékhelyiségek mellett voltak köz-, illetve nyilvános lehetőségek is, a legnagyobb nyilvános latrina hatvan ülőkét számlált, ezek mindenféle válaszfal nélkül sorakoztak egymás mellett. És hiába volt törvény és a sok „Óvakodj, Cacator”-felirat, a szükség hajtóereje nagyobb volt, mint a büntetéstől való félelem. Németh György tanulmánya szerint (Csatornázás és hulladékszállítás a görög-római világban. História, 1994/9–10.) Róma lakossága kb. egymillió fő volt, az elszállítandó hulladék napi negyven-ötven ezer kg-ra rúgott. A szagos történethez hozzátartozik a törlés is. Ez előkelő Cacatorok esetében nyélre erősített szivaccsal történt. (Említsük itt meg a svéd modellt: télire, amikor nem volt kéznél nagyobb lapi, kis fa lapátocskákat faragtak e célra, ellenben a messzi Kínában már a 2. században használták a papírt zsebkendőként, a 9. században a vécépapírt is általánosan alkalmazták.) Az utcákon vizeletgyűjtő edények voltak, ezek tartalmát főleg a cserzővargák, a posztóványolók és mosodák használták fel, de a kovácsműhelyekben is „örvendtek” neki: vasat edzettek benne. A mosodákban az úgynevezett kallósok dolgoztak, munkájuk nagyon megerőltető, egészségtelen foglalkozás volt, érthető, hogy a műhelyek tulajdonosai és a mesterek rendszerint felszabadult rabszolgák, a munkások pedig rabszolgák voltak. A kallósok csak kijavított, foltozott ruhát vettek át tisztításra, mert a rongyos anyag a tisztítás közben óhatatlanul tovább szakadt. A tisztítás a ruhadarab zsírtalanításával, a szenny eltávolításával kezdődött. A ruhákat hatalmas kádakba vagy gödörbe helyezték, és erre olyan folyadékot öntöttek, amely meleg vízből, mészföldből, timsóból és vizeletből állott. A munkások a kádba vagy gödörbe beáztatott ruhákat jó ideig lábbal taposták – ezt nevezték kallóstáncnak. A kimosott ruhákat napon szárították és szagtalanították. A környékbeli lakosok alig bírták elviselni a mosodák undorító bűzét, akit útja arra felé vitt, az zsebkendővel fedte be az orrát. Minden kallósüzem előtt egy nagy dézsa is állott, amelybe a környékbeli lakosok csekély fizetségért beöntötték az összegyűlt vizeletet. A történelmi adatok szerint időszámításunk után 70-ben Rómában egy utcaseprő, aki szekérre rakta és elhordta az utcákon felgyülemlett szennyet, hulladékot, négyszekérnyi ilyen rakatért kb. két pohár bort érő fizetséget kapott. Vespasianus megadóztatta az utcaseprőket, a kallós dézsatulajdonosokat, és egyáltalán mindent, ami effajta jövedelmekkel összefüggött. Ezzel kapcsolatban keletkezett ama híres anekdota, amelyet a történetíró Suetonius jegyzett fel: „Midőn Vespasianus császár fia, Titus méltatlankodott, hogy apja az ürüléket is megadóztatja, a császár az első ilyen bevételből származó pénzdarabot az orra elé tartotta, és megkérdezte, vajon érez-e valamiféle szagot?” Innen származik az a mondás, hogy a pénznek nincsen szaga – pecunia non olet. Kozma Mária