borús égbolt
Volt egyszer egy…
…banánfa, ami nem is fa – erről bárki meggyőződhet, aki egy kicsit is utánanéz. A banánfa törzse úgynevezett áltörzs, mert a levélnyelekből alakul ki. A magyar közmondás szerint egy fecske nem csinál nyarat, de úgy látszik, egy banánfa viszont létrehozhat egész banánköztársaságokat, mint amilyen Ecuador, Costa Rica, Guatemala, Panama. Olvasom, hogy azt a bizonyos ősbanánfát egy spanyol dominikánus szerzetes Thomas de Berlengas vitte magával az amerikai kontinensre 1516-ban és honosította meg Santo Domingóban, innen terjedt el és vált rövidesen az Amerikába hurcolt rabszolgák alaptáplálékává.
Néhány évtizede naiv ufó-hívő leírásokban a banán sokszor úgy jelent meg, mint idegen civilizációk által a Földre telepített növény, ezt azzal bizonyították, hogy gyümölcsének nincs magja, s így nincs, ami a földi természet rendje szerint kicsírázzon, hogy facsemete nőjön belőle, és nyilván az ember sem tudja magról szaporítani, tehát „ajándékba kapta”. A vadon termő fajtákban azonban mai napig magvas gyümölcsök vannak, de a több mint száz termesztett fajta mag nélküli, önreprodukáló, vagyis sarjadzással sokasodik. A banánfa csúcsán megjelenő füzérvirágzat lehajlik, egy-egy banánfürt akár 50, sőt 150 gyümölcsöt is hozhat, a fürt súlya 22–65 kiló között mozog.
Plinius görög történetíró szerint Nagy Sándornak, az ókor legnagyobb hadvezérének a katonái indiai hadjáratukon megkóstolták a banánt, de a hadvezér egészségtelennek tartotta és megtiltotta katonáinak, hogy azt megegyék. Az európaiak számára a banán évszázadokon át csodálatos, egzotikus növénynek számított. A Közhasznú Honi Vezér 1843-as Kalendáriumának Száguldozások a természet körében című rovatában, ismeretlen szerző tollából jelent meg a következő cikk:
„Régibb írók egy Indiában tenyésző fáról tesznek említést, mely csodálatos nagyságúra nőtt s többek közt ötholdnyi területet fedez lombjaival, s ágai alatt 10 000 embernek ad enyhhelyet. E hír csakugyan nem mese, a nevezett fa a banánfa, mely már magában is ligetet képez. E fák folyvást nőnek, s úgy látszik, hogy a más állati s növényteremtmények ellenére nincsenek az enyészetnek alávetve, mert a főtörzsnek minden ága néhány rőfnyire a földtől ismét ágakat hajt, éspedig eleintén kisded, gyönge rostok alakjában, melyek mindinkább vastagodnak, míg lassanként lehajlanak s a földszintre érve ebben gyökeret vernek, s ismét törzzsé nőve, felülről új meg új ágakot hajtanak. E banánfa alatt a kerületi egyik hatalmas parancsnok, száguldozásai közben, gyakran felséges tábort szokott ütni; társalgási s evőlak, hálószoba, fürdő, konyha s egyéb kényelmiségek mind külön sátorban voltak; kocsijai, tevéi, lovai, őrei és szolgái mind ugyan a fa árnya alatt találtak menedéket; sőt egy hadsereg-táborozáskor 7000 ember egész kényelemmel hevert alatta.”
S hogy az egzotikus fáknál maradjak, olvastam tejfáról is a Vasárnapi Újság 1854. júniusi számában, szintén anonim tudósítótól: „Egy Wallace nevű angol, kinek utazása nemrégiben került sajtó alól a közönség kezei közé, több érdekes felfedezései közt említi, hogy az Amazon és Fekete Víz (Rio Negro) folyamok környékén Dél-Amerikában olyan fát talált, mely több édes tejet ad, mint egy fejőstehén. A tej, mely a fa felhasított kérgéből foly, tökéletesen hasonlít a tejsűrűhöz s valamint kávéval, úgy teával is igen jól ízlik. Ezen tejről, mely Európában mindeddig egészen ismeretlen volt, azt állítja Wallace, hogy sokkal több tápláló erővel bír annál, melyet nálunk a természet eleven állatok tőgyében gyárt.” Kedves Olvasóm! A tejfa valóban létezik, bár az újság korabeli szerkesztője hitelteleníti a cikk íróját, sőt magát Wallace-t is szellemeskedésével: „A szerkesztő megjegyzése: milyen tejfából van a tejkő?”
Alfred Russel Wallace (1823–1913) a 19. század állatföldrajzi szaktekintélye volt, a „biogeográfia atyjaként” is emlegetik, kora egyik legfontosabb evolúciós gondolkodója, aki sok felfedezéssel járult hozzá az evolúciós elmélethez, beleértve a figyelmeztető színek fogalmát és jelentőségét az állatvilágban, amit az ő tiszteletére Wallace-effektusnak neveznek. Úti beszámolói a kor legolvasottabb és legbefolyásosabb tudományos naplójaként ismertek. Wallace arról is híres, hogy Charles Darwintól függetlenül dolgozta ki a természetes szelekció elméletét, amit 1858-ban publikált. Ezzel arra sarkallta Darwint, hogy saját munkáját a tervezettnél korábban (1859-ben) tárja a nyilvánosság elé. Wallace elmélyült, tudományos terepmunkát végzett az Amazonas-medencében és a maláj szigetvilágban.
Kozma Mária
.jpg)
