…velocipéd, azaz bicikli. A sporttörténetírók szerint az első bicikli 1878-ban került Magyarországra. Akkor még velocipéd volt a neve. Megjelenésekor sokan gúnyolódtak ezzel az új járművel, vagy inkább egyelőre sporteszközzel: csontrázónak, ördög szekerének, ördög motollájának csúfolták. Hiába! Egy évtized alatt már nagy népszerűségre tett szert, úgyhogy a magyar nyelv védői, akik nem kedvelik az idegen kifejezéseket, velocipéd és hergelődés helyett komoly, eredeti magyar nevet akartak adni neki. Először vaslónak, majd vasparipának nevezték el. A nyilvánosság előtt zajló vitába a Magyar Tudományos Akadémia is beleszólt, végül is a kerékpár és a bicikli nevezetek győzedelmeskedtek. Mező Ferenc sportíró A magyar nők és a testi kultúra című sporttörténeti tanulmányában (1933) írja, hogy a 19. századi magyar hölgyek legnehezebben a korcsolyázással és a biciklizéssel barátkoztak meg. Ebben az ellenérzésben a korabeli orvosok voltak ludasok, akik azt állították, hogy mindkettő ártalmas a nők egészségére. A közfelfogás is illetlennek tartotta a korcsolyázást például azért, mert az úrhölgy, ha elesik a jégen, könnyen kényes helyzetbe kerülhet. Ez igaz lehetett, hiszen a hölgyek akkor tájt még nem nagyon viseltek nadrágot. 1869-ben megalakult – nyilván férfitagsággal – a Pesti Korcsolyázó Egylet. Ennek vezetői – s közülük legfőképpen Kresz Géza orvosdoktor – szembeszálltak ezzel az ósdi orvosi megítéléssel és a közvéleménnyel egyaránt. (Kresz Géza a budapesti Önkéntes Mentőegyesület alapítója és igazgatója, első a magyar orvostudományban, aki a mentőszolgálat segítségével intézményesen megszervezte az elmebetegek, részegek és epileptikusok szakszerű elsősegélyben való részesítését és kórházba való szállításukat.) Ő vitte jégre először a magyar nőt. Így történt: „A korcsolyázást megkezdvén – írja visszaemlékezéseiben – a nézők között észrevettük báró Eötvös József két fiatal bájos leánykáját, akik mintha nagy érdeklődéssel kísérték volna ezt az új sportot. Felkerestük tehát az előkelő világ ezen egyik legelőkelőbb családját s kértük, hogy a szülők engedjék a hölgyeket a jégre, ne csak nézőkül, hanem a korcsolyázás megtanulására is. A mama ellene volt, a háziorvos mint az egészséget veszélyeztető dolgot ellenezte. S csak mikor báró Eötvös kijelentette, hogy nem lehet az egészségre a tiszta levegőben való mozgás ártalmas, sőt az egészségnek csak javára szolgálhat, engedtetett meg az ifjú bárókisasszonyoknak a korcsolyázás megkezdése.” Megjegyzem: nem csak báró, író is. Legfontosabb műve A falu jegyzője. A női előkelőség így hát megtörte a jeget azzal, hogy csúszkált rajta, és példáját követve sokan jégre mentek a kevésbé előkelő lánykák és hölgyek közül is. A következő években már versenyeket is rendeztek a számukra, ahol a győztesek gyűrűt, nyakéket kaptak díjként. Ha lehet, még nagyobb volt az ellenszenv a kerékpározás iránt. Erdélyben a nők közül elsőnek Stampa Keresztélyné ült biciklire 1889-ben, tehát kb. két évtizeddel a bicikli feltalálása után. Egyik leghíresebb korabeli magyar bicikliző hölgy Szilágyi Arabella, a pesti Operaház közkedvelt énekesnője volt. Egy bicikliző házaspárról is megemlékezik a magyar sporttörténelem: Jelfy Gyuláról és feleségéről. „Boldog ember – idézi egy korabeli krónikás szavait Mező Ferenc –, mert bájos és kedves neje is vele űzi a kerékpározás sportját s nemcsak az élet gondját, de annak minden örömét is megosztja vele.” Azon idők leghosszabb magyar kerékpáros túrája 1889-ben történt: két körmendi biciklis Párizsba kerekezett, és onnan tovább Torinóba, ahol meglátogatták Kossuth Lajost. Kossuth megdicsérte magyarosan zsinórozott kerékpáros egyenruhájukat: „Szép, hogy a testgyakorlatban is magyarok. Csak óvják, kedves fiaim, erejüket, mert mi magyarok kevesen vagyunk s kell, hogy erősek legyünk… törekedjenek a hazának hasznára válni.” Kozma Mária