…óntángyér – óntányér. Az ón és a cin a köznyelvben olykor egymást helyettesíti – a keresztrejtvényekben például az ónt a cin régi neveként határozzák meg –, de természetesen nem mindig, hiszen a cintányér nem az étkészletbe tartozik, hanem zeneszerszám. Az ónból készült edényeket, evőeszközöket egy időben a szegények ezüstjének is nevezték, mivel az ón színében hasonlít az ezüsthöz. Vékony lemezét ezért hívták ezüstpapírnak, illetve sztaniolnak, amiben az ón latin neve van benne. Az óntányér általános elterjedése Erdélyben a 17. század végére tehető, amikor lassan kiszorította helyéről legalábbis a nemesi udvarházakban, kastélyokban és palotákban az addig használatos fatányért. Hogy milyen volt azokban az időkben ezeknek a kúriáknak és palotáknak a mindennapi élete, azt leginkább Apor Péter művéből ismerhetjük meg. Emlékiratának címe a barokkos divatnak megfelelően igen hosszú, mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogyan küzdene meg vele egy mai könyvkiadó a borító tervezésénél. Íme: „Metamorphosis Transilvaniae azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása, melyen amint életében soha sem kapott, hanem Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott, úgy a következendő maradváinak örökös emlékezetire írt le hazája felfordult állapotján szánakozó igaz hazafia és gyükeres székely báró altorjai Apor Péter, végezte penig el munkáját az 1736. és életének 60. esztendejében, alsótorjai udvarházánál. Et haec meminisse juvabit. [És öröm lesz gondolni ezekre.]” Apor egyéni arcához hozzátartozik a fortyogó indulat, amint Veress Dániel jellemzi: „…a múlton gyönyörrel elidéző merengésnek és elfogultságnak, a jelent kicsúfoló hajlamnak köszönhetjük azt a gondos-pontos realizmussal tájékoztató, moralizálgató, számos művelődéstörténeti tényt, néprajzi és nyelvi jelenséget megörökítő emlékiratot.” Maradjunk a tárgyunknál és lássuk, hogy mit ír Apor az óntányérról: „Az óntángyér igen ritka volt, mindinkább fatángyérból ettenek. Emlékezem reá, hogy mikor az óntángyér ugyancsak jó formában bejöve, amaz nagy szent ember és nagy úr, Haller János kicsiny fatángyérokat csináltatott s az óntángyérnak közepiben tette, s úgy fatángyérról ett. Mikor az tíz óra eljött [ez volt a régi Erdélyben az ebéd ideje, ne feledjük, hogy az emberek akkor pirkadatkor, hajnali 4-5 óra körül keltek] az étket béfedve az asztalra elhozták, és béfedve lerakták. Óntálból ettenek még az nagy uraknál is, mert az egy fejedelmen kívül senkinek ezüsttálból szabad nem volt ennie.” Az óntányér társa az asztalterítéken az ónkupa. Egyik korai erdélyi emléke, a halpikkely-motívumokkal díszített, kolozsvári fedeles ónkanna, mely a 16. század első felében készülhetett, a kolozsvári Nemzeti Történeti Múzeum tulajdona. A magyar ónművesség legszebb, ismert ónkupái között tartják számon azt az erdélyi ónkupát, ami 1541-ből való és budai ónműves mester műhelyében készült, 35 cm magas, 1904-ben találták Erdélyben, ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. A fa-, ón-, réz- és ezüsttál mellett volt már porcelántányér és tál is, sőt kristálypohár is, ez utóbbi kettőt főleg görög kereskedők hozták és igen drága és ritka portékának számított. Feltűnő Apor Péter fortyogó indulata egy ilyen immár kétszáz éve használatos edény, egy szóval a náj módi ellen, ebből gyanítható, hogy az óntángyér, a tánc, a moralizáló heveskedés csak ürügy a haragvásra, méltatlankodásra. Ez a fajta erkölcsvédés amúgy benne volt a 18. századi Európa levegőjében, egyféle védekezés volt a morális bizonytalanság ellen, megpróbálták nevesíteni a Rosszat, aminek nem volt arca, hát ki ebben, ki abban látta meg. Az erkölcs köré védőbástyákat próbáltak emelni, mert az új módi látszólag az arctalan Rossz elfogadását, a saját múlt és hagyomány megtagadását jelentette a modernség nevében, el kellett tehát hárítani ezeket. S míg az öregek szép illedelmesen az asztalnál almási veres csuporból, égetett agyagbokályokból és bizony ónkupából, na meg „porumbáki, fogarasföldi kortyogós” üvegekből itták a meggyes bort, a fiatalok táncra perdültek, csakhogy amint Apor morózusan megállapítja: „…semmi keleti nincsen a szép lassú, magyar táncnak, hanem azt kiáltják, vonjad az német, francia, tót táncat, úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék.” Apor Péter kéziratának egy másolatát az erdélyi főkormányszéknek is elküldte, kérvén, hogy „méltóztassék az ország archívumába betétetni, hogy utódaink ezekben gyönyörködhessenek”. Eredetijét átok alatt a fiára bízta megőrzés végett. Szenvedélyes volt népe, ősei szeretetében, a múlt tiszteletében. Keserű és gyanakvó a náj módi majmolóival szemben. Vajon ma mit mondana nekünk a kibertérről? Kozma Mária