… nyilvánosság, ami bekapcsolta az egyént a társadalomba. A régi székely faluközösségekben (és nem csak) rengeteg olyan esemény és helyszín volt, ami ezt lehetővé tette: a kalákáktól a fonókig, aztán a falu dolgainak megbeszélése – a pogány korokból örökölt helyeken, mint a szádokfa (hársfa) körüli tanácsülések –, aztán a templomkertben való férfibeszélgetések, vagy a közös kutak körüli terefere, ami talán inkább az asszonyok, lányok gyülekezési helye volt, de ezek rendben tartása is előírások, falutörvények szerint történt. Mindenki ismert mindenkit, a bemutatkozás illemtana biztosan nem ezeken a helyeken alakult ki. A nyilvánosság szinte azonnal szankcionálta a helytelen viselkedést, a szabálysértést… hiszen tudjuk, addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Az egyén élete csaknem teljes egészében a nyilvánosság előtt zajlott, nehéz volt eltitkolni bármit is, a „szomszédasszony” józan ítélőképessége s így segítsége sokszor fölért egy mai képzett pszichológuséval, mert persze volt egy olyan előnye vele szemben, hogy nem kellett kitapogatnia az „előzményeket” – a családi viszonyokat, a jellembeli tulajdonságokat –, minden nyitott könyv volt a számára. A nyilvánosság jelentése mára teljesen megváltozott, és persze ezzel együtt a nyilvános helyeken való viselkedés is átalakult, a szabályok fellazultak. Ma már az egyén választása lehet, mit tereget ki másoknak, mikor és hogyan bújik el, titkolja el a titkolnivalóit, vagy hogyan építgeti az általa igaznak hitt arcképét, maszkját. A nyilvános és nyilvánosság kifejezésekkel kapcsolatos szóhasználat sokféleségét természetesen meghatározzák a különböző történelmi korszakok, ezek viselkedési normái, az adott közösségek zárt vagy nyitottabb felépítése. Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság vizsgálatának tudósa. Művei az 1960-as években jelentek meg. Szerinte a nyilvánosság a társadalmi kommunikáció rendszerének egyik központi kategóriája, de egységes felfogása a történelmi korok jelenségváltozásai miatt nem is létezik. Jelentheti egy adott társadalom, vagy valamely kisebb közösség egyéneinek összességét, de értelmezését főleg a 19. századtól erősen befolyásolták egyebek mellett – pl. a városi életmód, polgárság – a demokráciaelméletek is. „A modern polgári nyilvánosság egy olyan képződmény – állítja Habermas –, amelyben az emberek szabadon egyesülhetnek, eszméket cserélhetnek, megnyilatkozhatnak. Általuk válik a kormány a köz egésze által elszámoltathatóvá. A nyilvánosság általában fogalmi »teret« jelöl, amely a nyilvános vita nyílt színteréül vagy fórumaként szolgál. A tér szabadon elérhető, a társadalom »alapja« és »csúcsa« között helyezkedik el és a közvetítés a kettő között zajlik. Általánosságban a polgárok által létrehozott nyilvánosság feladata a kormány folyamatos ellenőrzése a közvélemény révén.” Habermas hangsúlyozza, hogy a modern világ ezt eltorzítja. A nyilvánosság életadó ereje nyilván a hír, az információ, ami napjainkban átláthatatlan, követhetetlen, nemegyszer a valóságtól elszakadó szódzsungellé változik, elméletileg bárki hozzátehet egy újabb hazugságot, igazságot, vagy féligazságot, ami a nyilvánosság számára ellenőrizhetetlen marad. Legfontosabb erőtere a politika, jó és rossz vonásaival együtt. Ami a demokrácia eszméi számára elméletben fontos erőtér, az sajnos a „nép” számára a valóságban nemegyszer inkább valami játszótérnek tűnik, ahol úgy pattognak a labdák, hogy ember legyen a talpán, aki néhányat elkap belőlük, vagy szemlélőként akár, látná az útjukat. „Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” – jut eszembe Toldi Miklós malomkövet hajigáló ereje. Sajnos, még az erkölcsi igazságokból faragott kő sem tud ünnepi léggömbbé változni. Olykor a politikát szolgáló, máskor azon túli „való világ” a média, aminek legfontosabb szerepe, hogy közvetítő legyen. Folyamatosan üzenetet küld számos eszközzel, végső soron a nyilvánosság szolgálója és „fiókja”. Hányszor, de hányszor elhangzik ma a figyelmeztetés: a nyilvánosság világméretű tágulásával a személyközti kapcsolatok nemegyszer tetszhalottá válnak. Számomra mindig is kérdés volt és maradt, hogy hol van a nyilvánosság és a szemérmes személyesség határa?! Meddig terjed az ítélőképességem és meddig a hiszékenységem? Óhatatlanul eszembe jut Orson Welles rádiójátéka, ami 1938. október 30-án pergett, s amit H. G. Wells Világok harca című regénye ihletett. A történet szerint marslakók támadták meg a Földet, New Jerseyben landoltak, s ettől kezdve a nyilvánosság már nem egyéb, mint ijesztő pánik színtere. A mesteri módon megszerkesztett „helyszíni” hangfelvételek olyan valóságosnak tűntek, hogy a hallgatóság szóról szóra elhitte azt, amit hallott. Ebben persze az is komoly szerepet játszott, hogy a történetet megszakítás – reklám – nélkül adták elő, és fiktív hivatalos jelentések, valamint helyszíni tudósítások segítségével vezették végig a cselekményt. Később még emlékmű is készült a marslakók – persze nem létező – leszállóhelyén. Kedves Olvasóm! A nagy nyilvánosság végül is az irodalomnak hitt! Nem sokszor fordul elő. Hogy ez pánikot okozott?! Nevetni is lehet rajta. Kozma Mária