borús égbolt
enyhe eső
Vittem a prímet
A matematikával mindig hadilábon álltam. A négy alapművelet rendben, de a térmértan már komoly kihívást jelentett, s ma is elborzadva gondolok a limesekre, s gőzöm nincs, hogy mire volt jó a deriválás, integrálás rejtelmeivel gyötrődni, mikor ezeknek a műveleteknek gyakorlati hasznát fikarcnyit sem vettem.
Rémálma voltam a matematikatanár-
nőimnek. Tiszteltem, s tisztelem ma is Klári nénit és Vass Marit. Bizonyítható, nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült szívem csücskévé tenni a tudományt. Azért, hogy el ne keserítsem őket, amiért életük egy jó néhány óráját annak idején megkeserítettem, büszkén jelentem: a prímszámokat nem felejtettem. Eggyel és önmagukkal oszthatók ezek a szépségek, egyéniségük van és különlegesek, akárcsak az emberek. Van bennük valami szeretni való, igazi príma, karakán tartás, amiért nem adják magukat csak úgy, maradéktalanul elosztani.
Legutóbb kedves barátnőm születésnapján bukkant fel egyik kedvencem, konkrétan a 37-es. S ha már agytekervényeim megőrizték az átszenvedett matekórák atomnyi morzsáját, úgy döntöttem, erre játszom rá az ajándékvásárlásnál. Túlzásnak tartottam, hogy pontosan ennyi szál virágot, vagy egy 37 lejes virágkölteményt vásároljak. Virág márpedig kell, mert makacsul hiszem, hogy nem a borítékba csomagolt bankók, hanem a könyv és a virág a legszebb ajándék.
A városi könyvtár előtt, a téren tulipánok, nárciszok, jácintok virultak a vödörben. Elgyengültem a látványtól, s el is bizonytalanodtam a feladványtól.
„Szépek mind, naccsága, ezt válassza, hollánd tulipán, nézze meg, egy hétig is eltart” – tukmálta a portékát a barna bőrű virágárus.
– Három szál tulipán, s pár szál nárcisz – nyögtem ki a megrendelést.
– Hány szálat veszen akkor, naccsága drága? – kérdezett vissza a kofa, s én, mint egy született matekzseni, gondolkodás nélkül rávágtam: mindegy, csak prímszám legyen!
Lázár Emese
.jpg)