erős felhőzet
Visszaüvegesedőben
Olvasom, hogy néhány napja hivatalosan is elfogadta az egyszer használatos műanyagok betiltását az Európai Unió általános ügyekkel foglalkozó tanácsa. Eszerint 2021-től betiltják az alternatív termékekkel helyettesíthető eldobható műanyag termékek használatát, az egyszer használatos evőeszközöket és tányérokat, a szívószálakat és a fülpiszkákat. Ami a műanyag palackokat illeti: ezeknek 90 százalékát a tagállamoknak 2029-re össze kell gyűjteniük, ugyanakkor 2025-re legalább 25 százalékukban újrahasznosított anyagból kell állniuk. Olvasom a hírt, és arra gondolok, hogy a műanyagtorlaszok, flakonhegyek és palackszigetek megelőzhetők lettek volna, hiszen már ötven évvel ezelőtt is tudtak az illetékesek a PVC-veszedelemről. 1969. január 2-án a Frankfurter Allgemeine arról értekezett, hogy ezt a veszélyt először Hamburgban jelezték. A lap szerint „ha Hamburgban bevezetnék a sörnek egyharmad literes PVC-üvegekben való eladását, a szemétbe kerülő, kereken 300 millió üveg elszállítására 23 újabb szemétgyűjtő kocsit és 140 új munkaerőt kellene alkalmazni. Ez 5,4 millió DM beruházást és évente 2,8 millió DM üzemköltséget jelentene. Csaknem ilyen nagyságrendű volna az a többletkiadás, amivel a városi igazgatásnak meg kellene birkóznia, ha a tej eladásánál is használnák a PVC-csomagolást”. A cikk szerint Hamburg egyenesen az illetékes állami szervekhez fordult és kérte, „gondoskodjanak a kellő időben arról, hogy a PVC-hulladék ne váljék nyűggé”.
Csakhogy úgy tűnik, az illetékes szervek nem intézkedtek, a probléma nyűggé vált, mert a műanyag flakon „forradalmasította”, és sok esetben elkényelmesítette az emberek életét. Mert a műanyag könnyű, ellenben a borvizesüvegnek nemcsak súlyuk van. A borvizesüveg használata nemcsak környezettudatosság, hanem előrelátás kérdése is. Ha a napi ásványvizét rendszeresen üvegben szeretné látni/szállítani/vásárolni az ember, akkor ennek beszerzését az életstílusához kell alakítania – vagy fordítva: az életstílusát az üveges vízhez. Mert manapság nem lehet csak úgy, hirtelen, úton-útfélen literes üveges borvizet vásárolni. Jó néhány üzletben kifejezetten akkor szolgálnak ki a törékeny palackos vízzel, ha viszed a csereüveget. Ha nincs üveg, hiába akarnád kifizetni a csomagolást, nem eladó a víz sem. Ilyenformán vagy könnyen kialszik az amúgy is csak pislákoló környezettudatosságod, és ismét megveszed a kétliteres, vagy két és fél literes műanyag palackos vizet, aminek már másfél liter elfogyasztása után odalesz az ereje, vagy eldöntöd, hogy próbálsz felkutatni régi literes üveget a szüleid pincéjében, próbálsz egy állandó borvizesládát beszerelni az autódba, hogy jártadban-keltedben egy megfelelő üzletben beszerezd a napi innivalót. (Hacsak nem a borvízkútnál töltöd meg egyre rozsdaszínűbb műanyag palackjaidat.)
Szerintem sokan vagyunk, akik próbálunk visszaüvegesedni. És nemcsak azért, mert olcsóbb. Nemcsak azért, mert az Unió azt mondja. Nemcsak azért, mert egyszerűen jobban esik az üveges víz. Hanem azért is, mert voltunk hulladékot szedni a föld napján, vagy mert már minket is zavar a sok műanyag palack, ami miatt folyton ürítgetni kell a szemetesünket, vagy azért, mert néha-néha valóságosan is lelkiismeret-furdalásunk lesz a termelt hulladékmennyiség miatt... A régi rendszerben még féltve őrizgettük a külföldről hozott vagy pult alatt vásárolt nedű elfogyasztása után a kiürült flakonokat, hogy a rendszerváltás után eszeveszett gyorsasággal megpalackosodjunk mi is. Az üveges tejet gyors ütemben felváltotta a tejeszacskó, s már régóta, hogy a szomszédtól sem kantáros fazékban hordjuk a tejet, hanem műanyag palackban. Műanyagilag nagyon gyorsan felzárkóztunk a nyugati országokhoz. Most visszaüvegesedni valahogy nehezebb. Pedig hamarosan az lesz a civilizáció fokmérője…
Daczó Katalin
