Úgy érzem, hogy a múlt héten szépen lekerekítettem az olaszországi zenei és művészeti ihletettségű írásomat, ezért kezdtem el azon morfondírozni magamban, mivel is folytassam a sorozatot? És rájöttem, hogy legjobb lesz, ha arról írok, ami most mindenkit (engem is, csak másképp, mint a legtöbbeket) leginkább foglalkoztat, azaz a koronavírusról.
Természetesen Covid-19, ahogyan becézik, van, ám a téboly, amit kiváltott… az téboly. Melynek okait elég nehéz kibogozni, és épp ezért nehéz megszüntetni, az egész jelenséget a helyére tenni. Annyit mindenesetre valószínűsíthetünk, hogy sem a média hajlama a szenzációhajhászásra, sem a kormányok, a szakemberek nem kifejezetten egyértelmű nyilatkozatai, sem túlhajtott és nem összefüggéseiben megadott elhalálozási adatok, sem a kórházakból kiszivárgott furcsa kis történetek nem tettek jót és nem segítették a járvány megfelelő kommunikációját. S akkor mit csináljon az egyszerű – vagy egyszeri? – ember, aki a médiából informálódik. Mert megszokta, hogy ül a tévé, esetleg a rádió vagy a számítógép előtt, és hagyja, hogy ellentétes adat, félelemgerjesztő, adatnak tűnő, de inkább érzelemmel teli mondat, történet, kép és film ömöljön rá, igaz és hamis vegyesen.
Hogy mennyire nehéz a tájékozódás még a szakinak is, mi sem bizonyítja jobban, mint a reykjaví ki DeCode Genetics genetikusa és igazgatója, Kári Stefansson nyilatkozata, aki elmondta, még mindig nem tudni, miért különbözik annyira a vírus okozta megbetegedések lefolyása, hiszen vannak, akik szinte tünetmentesek, mások pedig hetekig nyomják a kórházat, és bele is halhatnak a fertőzésbe. Kutatócsoportjával a szakember most azt vizsgálja, miként reagálnak az emberi sejtek a vírusra. Kutatásaikat viszont megnehezíti, hogy Izlandon igen alacsony a koronavírusban megbetegedettek száma.
A sok ellentmondáshoz jöttek a kellemetlen intézkedések: a vészhelyzet, meg a szükségállapot, amely bizony kissé – vagy nem is olyan kissé – a háborús időkre emlékeztetett. Illetve annak hangulatát idézte.
A bezártság és az életmódváltás más körülmények között sem tesz jót. Feladni a mindennapi szokásokat, másképp dolgozni, összezárva lenni, sajátos módon tanulni nem egyszerű. Hát még, amikor mindez állandó félelemmel, sokaknál egyenesen halálfélelemmel társul. Vagy amikor súlyos anyagi következményei vannak, mert emberek maradtak munka nélkül, kaptak kevesebb fizetést, vált bizonytalanná a holnap. Szerencsére az ember az az állat, aki mindent megszokik. Sőt szerencsére sokaknak sikerült felfedezni mindezek pozitív oldalát. Sokan felismerték, hogy lehet és kell lassítani. Hogy milyen jó együtt lenni. Hogy nagyon kényelmes otthonról dolgozni. Ezeket a hozadékokat valószínűleg az érintettek tovább is viszik és ha kell, ha lehet, tovább is adják.
 Jómagam furcsa egybeesésként, a korlátozásokkal egy időben „önszántamból” megtapasztaltam, milyen ágyhoz kötöttnek lenni. Február végén ugyanis eltörtem a jobb csuklóm, és szépen ki is ficamítottam. Helyrerángatás, még egy csavarás, gipsz. Fájni nem sokat fájt, de tehetetlen voltam. Ezért lefeküdtem hat hétre. És be kell vallanom, nagyon jólesett. Annyira jól, hogy megérteni véltem azokat az eseteket – ismerünk ilyeneket –, akik úgy estek ágynak, hogy évtizedekig nem keltek föl, bár semmilyen betegséget nem mutattak ki náluk. Nekem lenne néhány ötletem, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy a csuklótörésem jókor jött. Mikor már nagyon elegem volt a kórházi munkámból, abból az egészségügyi világból, ami nem az enyém. És amelyben én már nem vagyok otthon. Furcsa, ijesztő érzés volt. És ez úgy, hogy közben én nagyon szeretem a fiatalokat, szeretek tanulni tőlük. Ha van, mit. Tudás még került az orvosoknál, sokuknál magatartás is. De nagyon sok volt a gépiesség, az oda nem figyelés, a merkantilizmus olyan területeken, ahol lélek, kedvesség, odafordulás kellene. Tudatosan nem használom az empátia kifejezést, mert szerintem azt már nagyon lejáratták. Gondolom, elég, ha figyelünk a másikra és vigasztaló szavunk, biztató magatartásunk van. Persze szigorúan a szakmai tudással karöltve. Ha van.
Ami egyre jobban bosszant ezeken túlmenően, az a hatalmas felhígulás a saját szakterületemen: ez iszonyúan fáj. Mert még mindig szeretem a szakmám. Ám a divat és korszellem ebből is a legrosszabbat hozta ki. Bárki bármikor és szinte bárhogyan a művelője lehet. Ami engem azért zavar leginkább, mert aki a botcsinálta lélekkurkászokat ismeri meg, azt hiheti, mindegyikünk, én is, olyan vagyok. Bár én hiszek a tudás erejében és mindent felülíró hatalmában. Igaz, épp a tegnap győzködtek és részben meg is győztek, hogy sokszor elég, ha jól el tudod adni magad – valódi szakmai tudás nélkül, sőt miközben szarvashibákat követsz el. Az ellenkezésem, mely szerint hosszú távon ez nem működik, az emberek rájönnek, hogy hamis gyöngyöket adtak el nekik, olyan ellenpéldákat hoztak fel válaszul, amiket nem tudtam megvétózni. Az egyetlen, amit hozzátehettem, hogy valamit csak adnak ezek a buborékemberkék az önfényezésükkel együtt – kedvességet, figyelmet, kisugárzást (?) –, ami egy bizonyos kategóriájú embernek jó. És jót tesz. Ki tudja? Még át kell gondolnom a témát. Meg sok egyebet is. Például a pandémiát, meg a lassan és nem kevés félelemmel, mégis sok felelőtlenséggel újrainduló életet. Vannak, akik már mernek elindulni nyaralni, sokan tervezgetnek, érdeklődnek, merre is mehetnének, míg ismét mások nem vállalják be a régebb tervezett útjaikat. Ez utóbbiak közé tartozom magam is.
Ehelyett a lehető legtöbb időt töltöm a telken, ahol nemcsak lélekben, de gyakorlatilag is kilépek a mindennapokból, szinte a valóságból is. Egész pontosan egy más valóság részesévé válok ideig-óráig.
Nem tudom, másnak van-e szüksége erre? Nekem igen. Nekem nagyon.
A tanyánkon, szűk hektáron rajtunk és Csöpi kutyán kívül a madár sem jár. Illetve de, néhány madár trillázó beszélgetése ébreszt reggelente, alkalomadtán sündisznó, néha róka, a rendszeresen arra járó gólyák, meg rengeteg pillangó látogat meg. A táj mesés, a csend jólesően hangos, könyveim mindig velem, meg a fejem, agyam is rendszerint. Csak válogatott kedves vendégek jönnek néha: olyanok, akkor, amikor ez mindannyiunknak élmény. És jönnek a témák, gondolatok, amiket muszáj kimondani, akkor is, ha felhördül tőle a világ, és az erő is, hogy ezt megtedd, hogy vállald azt, amit a legtöbben nem. Vagy amiről sokan talán nem is tudják, hogy létezik.
Nekem öröm megtapasztalni, hogy napokon keresztül háborítatlanul csak magunkkal lenni, a legnagyobb megmérettetés és legtisztább feltöltődés.