Kója-hegyen tartott félórás buddhista szertartás az egyetlen volt a maga nemében, amelyet megtapasztaltunk. Azt hiszem, az a fontos, hogy egyáltalán láttunk ilyet. Bár meggyőződésem, hogy valójában nem sokat mond a buddhizmus lényegéről, mint ahogyan más keleti szertartások sem. Hisz ezek valójában a papok, szerzetesek rítusaihoz tartoznak, az életvitelük velejárói, ugyanúgy, mint a sajátos lakhatási körülményeik, a ruházatuk és egyéb viselkedésük. És ez érvényes a keleti vallások mindegyikére, mint erről már eléggé részletesen írtam az indiai útibeszámolómban is. Arrafelé a vallásosság másképp jelentkezik, mint minálunk, ez különösen igaz a japánokra. Keleten más a szerzetesek, papok és a tömegek kapcsolata, mint a keresztény vallások esetében. Az a misézés, istentisztelet vagy igehirdetés, amely mifelénk bevett szokás, Keleten teljesen ismeretlen. Arrafelé – függetlenül attól, hogy éppen melyik vallásról van szó – a papok végzik a maguk imádságát, áldozatbemutatását, bevett szertartását istenük dicséretére, esetenként átveszik az adományokat, amelyekkel a hívek egyengetik útjukat az istenek, szellemek és egyéb hatalmak, esetleg egy megfelelő sírhely felé, és imádkoznak, meg áldozatot mutatnak be az adományozóért. A hívek pedig élik a mindennapi életüket, amelynek részei bizonyos vallásos, hitbéli és életmódot jelentő előírások. Azt már Indiában láttuk, hogy az oltár még a legegyszerűbb otthonokban is berendezési tárgy, s életük része a reggeliente előtte végzett szertartás. Ennek még létezik valamiféle analógiája a keresztényeknél – akár mifelénk is – a kitett szentképek vagy a minden esti ima formájában, de az arányok, az elfoglalt helyük más. Japánban a helyzet egészen sajátos, hisz egész életvitelüket átszövik a hiteikből – a többes szám nem véletlen! – eredő életmód és viselkedési formák. Japánban több vallás keveredik és kölcsönösen áthatják egymást. Ez részben igaz a legtöbb keleti országra, de nekem az ott látottak, hallottak és az olvasmányaim alapján úgy tűnik, hogy a szigetországban van a legnagyobb összefonódás a különböző hitek között. Ez talán azért lehetséges, mert a keleti vallások mindegyike tanításokból és gyakorlatokból áll, amelyeket a különböző hitek akár hasonlóan jelenítenek meg, akár könnyedén átvesznek egymástól, mert belesimul a saját elképzeléseikbe. A japánok ősi vallása a körülbelül háromezer éves sintó. Az elnevezés – jelentése „istenek útja” – igen beszédes, mint a keleti nevek legtöbbje. Japánban még a keresztnevek is mind-mind jelentéssel bírnak, és gyakran igen költői képeket fogalmaznak meg. Gondoljunk csak Puccini remek operájára, a Pillangókisasszonyra, melynek címe tulajdonképpen a szép, naiv és tragikus sorsú hősnő, Cso-cso-szán magyarra fordított neve. A példákat a végtelenségig sorolhatnám, de csak a legszebbeket említem: Emi azt jelenti mennyei áldás, Emiko meg mosolygóst. Azumi biztonságos hely, Asami reggeli szépség, Kumi örök szépség, Manami gyengéd szeretet, Mari makacs, lázadó, Yoko a napfényes óceán szülötte, Hitomi szép szemű. Líraiak, mint a mozdulataik, szertartásaik és eredeti viseletük. A sintó a nyugati ember számára szinte nem is tűnik vallásnak, hisz nem létezik olyan szent könyv, amely a tanításait, kinyilatkoztatásait összefoglalná, mint mifelénk a Biblia vagy keletebbre a Korán, és nincsenek olyan dogmái, mint amilyenekhez a nyugati ember hozzászokott, és amelyektől mára igyekszik megszabadulni, de ez már egy másik történet. A sintó első írott emlékei későn, csak a hatodik században jelentek meg, és az ősi mítoszokat, hiedelmeket rögzítették, amelyekből sámánisztikus, természetközeli, szellemhiten alapuló vallás bontakozik ki, s amelyben nincsen Isten vagy istenek, de vannak kamik. A kamit talán leginkább szellemnek fordíthatjuk, és valójában a világ erőinek, dolgainak a megszemélyesítését jelenti, amivel mindennek rendkívüli képességet kölcsönöz. De kamija van az eltávozottaknak is, amely alkalomadtán meglátogathatja az élőket és részt vehet a világ dolgaiban. Azért egy főkami csak létezik, az a Nap szelleme (istene), akitől a császár is származik. Mert Japánban császárság van, bár az is igaz, hogy ez a szerep elég régóta csak szimbolikus, nem jelent valódi hatalmat. A kamikhoz szokás imádkozni, segítségüket kérni kis táblákra írt szövegekkel, áldozatot bemutatni nekik, illetve az újszülöttet, a jegyespárt is eléjük viszik, a szellemek pedig válaszolnak a megkeresésekre. Számuk meghaladja a nyolcmilliót (!), de vannak közöttük fontosabbak, akiket név szerint is szokás emlegetni. A kamikat nem megérteni, hanem érezni és imádni lehet, ha lélekben közel vagyunk a természethez és összhangban élünk vele. Minden kami jóságos, segíteni akaró és kegyes: a sintóban nem létezik a gonosz fogalma! Mint ahogyan lefektetett erkölcsi elvek sincsenek, mert bízik az emberi jóérzésben, abban, hogy a természet koronája képes különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen között. Legnagyobb erény a makoto no kokore (szó szerint az igazság szíve), azaz az őszinteség, a tiszta szív és a becsület együttese, ami lefordítva a mindennapokra azt jelenti, hogy engedelmeskedik a feljebbvalójának (császár, főnök, szülő) pontosan, lelkiismeretesen teljesíti feladatait, és leginkább a közösség érdekeit tartja szem előtt. Ezek az erények, ha megvannak, akkor felszínre hozzák a többit is, mint a gyermeki ragaszkodás, a szeretet, a hűség és társaik. Láttuk, hogy az iskolában is erre nevelik első pillanattól a gyerekeket. A felnőttek pedig valóban sokat és lelkiismeretesen dolgoznak, utána még a munkatársakkal elmennek egyet közösen szórakozni, ahol talán egy icipicit ki is kapcsolódnak. A sintoizmus mifelénk, de nem csak, eléggé kevéssé ismert vallás, hisz a nagy érdeklődésnek örvendő, már-már divatszámba menő keleti szellemi irányzatok, köztük elsősorban a zen, a buddhizmushoz kötődnek. Ám van egy szimbóluma, mely mindenki számára azonnal az országot és népét idézi, ez pedig a torii. A torii – eredetileg és legtöbbször ma is – fából készült lángvörös színű szent kapu, egy tradicionális kapuforma, mely általában a sintó szentélybe vezető utat jelöli, de egyéb szent helyeken is megtalálhatók: gyakran a hegyek lábánál, de parkok bejáratát vagy kertet is díszíthet. Persze, valószínűleg minden alkalommal van más jelentése is, ami számunkra kevéssé nyilvánvaló, használóinak ellenben evidencia. Ami egyértelmű, hogy a torii mindig választóvonal, szimbolikus határ a hétköznapi világ és az azon túli létezés, az emberek és a kamik világa között. Albert Ildikó