erős felhőzet
kevés felhő
Világítás
Az este végigautóztam a megyét Északról Dél felé haladva. A forgalom nem a szokásos vasárnap esti volt, ugyanis a városok közeli nagyobb forgalom helyett most mindenhol több volt az autó, a falvak temetői közelében csak lépésben lehetett haladni. De senki nem sietett, senki nem idegeskedett, inkább a kivilágított temetők látványában gyönyörködött. Igen, a temetők látványában gyönyörködtünk, bármilyen furcsa is legyen a társítás: a szomorúság, az elmúlás, a kegyelet és az emlékezés helye lehet szemet gyönyörködtető, lélekemelő.
Az én gyermekkoromban csak fehér gyertyák voltak, azzal világítottunk. Többnyire a ház mögötti nagy mosófazékban tárolt hamuba szúrta édesanyám a gyertyákat, ugyanis családjaik sírjai mintegy kétszáz kilométerre voltak, ritkán adatott meg – ha hétvégére esett a világítás napja –, hogy felkereshessék elhunyt hozzátartozói sírhelyeit. Temetőt csak vakációban látogattunk, vagy egy-egy közeli rokon temetése alkalmával. Sárga gyertyát is árultak, de azt a románok használták, templomaik mellett szinte állandó jelleggel lobognak az elhunytakért vagy az élőkért, kívánságaikért pislákolva.
Volt olyan, hogy nagymamánkat kísértük el a temetőbe, lábatlankodtunk, miközben ő rendbe tette a családi sírhelyet, hogy az gondozott és tiszta legyen világításra. Az ovális, füles kasba virágpalánta, ivóvíz és némi elemózsia került, arra az esetre, ha netán megéheznénk, megszomjaznánk a temetőig vezető mintegy négy kilométeres úton. Unokatestvéremmel cipeltük a csángó kast – így nevezte nagymamám ezt a fajta kosarat –, s közben leltároztunk benne. Találtunk az étel közt egy kicsi, kissé fonnyadt, száradt csípős paprikát. Mit csináltunk vele, mit nem, a vége az lett, hogy kezünk csípős lett. Nyilván, azt benyaltuk, mire szájunk, nyelvünk is égni kezdett. Ezt sivalkodás nélkül nem lehetett elviselni, így a szemünket is sűrűn törölgettük a csípős kezünkkel – mindezzel csak tetézve a bajt. Nagymama azt sem tudta, hogyan vigasztaljon és miként mossa ki szemünkből, tüntesse el kezünkről a csípőst. A szó szoros értelmében bőgve jártuk a temetőt…
Az idő múlásával együtt halottaink száma is nőtt, s szülővárosomban immár nem a házunk hátánál égetjük a fehér gyertyát, hanem szüleink sírján. Ilyenkor holtukban is összegyűjtik a családot. Mi pedig a kellemes emlékeket idézzük fel, s örülünk annak, hogy együtt vagyunk, együtt lehetünk – még ha időnként egyik-másik gyermekünk már nem is tud velünk tartani.
A gyorsan változó világ temetőinkre is rányomta bélyegét: hagyományos sírköveink, fejfáink helyét kínai egyenkövek, a fehér gyertyáét órákig világító, többnyire vörös mécsesek vették át. Ezek együttes látványa tette széppé temetőinket, no meg annak megtapasztalása, hogy a szülők, nagyszülők holtukban is időnként összegyűjtik az egyre jobban szétszéledő családokat. Ezért volt tegnap este a szokásosnál nagyobb forgalom, ezért volt felemelő és gyönyörködtető az amúgy szomorú és lehangoló temetők látványa.
Sarány István
.jpg)
