Falu vagy város? Tömbház vagy magánlakás? A falusi tömb­ház­lakók valahol a kettő közötti átmenetben éltek és élnek. Csakhogy míg korábban településszéli, vagy központ jellegét elveszítő falurészekben jártunk, addig Gyer­gyóditróban a község szívében állnak a blokkok. Városias küllemet sugallnak, állítják a ditróaik, de már nem pályáznak városi rangra. [caption id="attachment_59033" align="aligncenter" width="1000"] Gergely Géza. A legidősebb tömbházlakók egyike Fotók: László F. Csaba[/caption] Tíz tömbház sorakozik Gyer­gyóditró központjában. Kellemes kis negyed, virágokkal a lépcsőházak előtt, függönyökkel a lépcsőházajtókon. A kétemeletesek, emeletenként két lakással, egészen családiasak. A tömbházak mögött garázsok, néhány istállószerű épület, kevés baromfi. A régebbi, kisebb tömbházakat a bútorgyár építette 1972–73-ban, a háromemeletesek, valamint a két nagy és a „10-es tömbház” állami alapból épült, közülük az utolsók az 1980-as évek elején. A 82 éves Gergely Géza az egyik legidősebb tömbházlakó, Ho­mo­ródkeményfalván született, 1964 őszén ifjú magyar szakos tanárként érkezett Gyergyóditróba. – Mi 1978-ban költöztünk be a tömbházba, addig házbérben laktunk – meséli az idős magyar szakos tanár. – Olyan emberek költöztek ide, akiknek nem volt saját házuk, de a községben dolgoztak. Azóta cserélődtek a szomszédok. Lakott a lépcsőházban rajztanár, orosztanárnő állatorvos férjjel, francia–magyar szakos tanár, munkás… sokan azóta már külföldön élnek. Kezdetben egy kicsi épületbe betettek egy pumpát, az nyomta fel a vizet egy tartályba, s onnan kaptuk mi. Bojlerrel melegítettük. A blokklakók gondja volt a pumpa javítása vagy cseréje. A fűtést mindenki magának oldotta meg. – Beszéltem olyan ditróival, aki gyerekkorában irigyelte a tömb­ház­lakókat, és mindig arra vágyott, hogy egyszer ő is tömbházba költözhessen, mert a tömb­ház­la­kóknak nem kellett a mezőre menniük, állatot gondozniuk… Tapasztalt ilyen viszonyulást? – faggattam a nyugalmazott tanárt. – Inkább azt tapasztaltam, hogy a tömbházlakókat nem tartották a felső tízezerbe tartozó embereknek, mert akik ideköltöztek, fix keresetből éltek s nem túl nagy fizetésért dolgoztak. Lehet, valóban megjegyezték, hogy bezzeg, csak kiülnek a blokk elé, s beszélgetnek… Most is van ilyen, naplementekor nyaranta most is kiülnek az itt lakók, s ez a falusiak szemében nem a legkövetendőbb példa, mert aki a mezőgazdaságban dolgozik, hajnaltól késő estig elfoglalt. Kétfajta ember van, egyik, aki dolgozik, a másik, aki ebből hasznot húz – jegyzi meg mosolyogva a viccgyűjteményt is összeállító nyugalmazott tanár. Közben megjelent köteteit mu­tatja, köztük a ditrói bútorgyár történetéről szóló könyvet, amelyet az egyik alapító, Köllő Sándor felkérésére írt. Köllő Sándor azóta meghalt, a gyár – szintén. [caption id="attachment_59034" align="aligncenter" width="1000"] Városias hangulatot kívánnak teremteni a község elöljárói[/caption] Jó szomszédság, tömbházlétben Guczuly Kedei Ilona, a lakószövetség elnöke korondi születésű. Az egyetem elvégzése után, 1980-ban a gyergyóditrói középiskolához helyezték ki technológiatanárnak. – Ezt a két első tömbházat akkor építették, és adtak az újonnan kihelyezett tanároknak is – emlékszik vissza. – Volt, aki 1980-ban már beköltözött, én 1981-ben költöztem a másik lépcsőházba egy kolléganővel. Aztán férjhez mentem, és idekerültem. Ez akkor tökéletes megoldást jelentett a fiatal tanároknak, és szerettük is. Aztán, ahogy telt az idő, vágytunk magánlakásra, s mivel a férjem szülői háza a Puskás Tivadar utcában van, felvetődött, hogy odaköltözünk, végül a fiunk költözött oda, s mi itt maradtunk. Guczuly Kedei Gábor a középiskola adminisztrátora volt, most nyugdíjas, akárcsak a felesége. – Annak idején, 1976–77 körül édesanyám adta be a kérést tömbházlakás kiutalására. Ezt a tömbházat azután kezdték építeni, úgy, hogy én végigkövettem kezdettől az építkezés minden mozzanatát. Sőt azért rakták le a munkások fenyőágasan a kicsiszoba parkettjét, mert vettem egy láda sört – jegyzi meg derűsen. – A gyergyószentmiklósi lakásgazdálkodási hivatalhoz tartoztunk, nem a gyárhoz, és itt kazánház is volt, központi fűtés is eredetileg. Most az épület megvan, de a központi fűtést mindenki kiiktatta, mert nem működött, és mindenki rakatott csempét, vagy megoldotta, ahogy tudta. Van kémény is, eleve volt a konyhánál (akkor szellőztetőnek nevezték), oda van bekötve a fűtés mindenhol. A házaspár együtt meséli, hogy jól összeforrott közösség lakott a blokkban, nagyjából egykorúak voltak, együtt buliztak, együtt ünnepeltek. – Azokban az években, amikor fiatalok voltunk, nem nosztalgiáztunk, hogy be jó volna egy udvar – mondják. – A gyermekek is szerették, összenőttek a szomszéd gyerekekkel. Utána szétszóródtak a világban, de tartották a kapcsolatot egymással, és jó nagyokat beszélgettek, amikor összejöttek, tehát a szomszédi viszony szorosabb volt, mint a magánházaknál. Ott nem jártak annyit össze. Mi rengeteget jártunk össze, beszélgetésre, kávézásra. De a magánházasokkal is összejártunk, itt mindenkinek volt a faluban rokona. Jártunk karácsonyi éneklésre, locsolásra is. Kezdetben voltak vízgondok, mert a gyári blokkok kútjára voltunk csatlakoztatva, az meg nem bírta. Utána ez az első három tömbház levált, és egy közeli magánlakás vezetékén keresztül a patakból vezették a vizet a vízgyűjtőbe, onnan jött a patakvíz. Aztán amikor jött az új hálózat, rácsatlakoztunk, a REDISA szolgáltatja a vizet. Megtudom, hogy a felújított lakrész ára 14-15 ezer euró körül mozog, a felújítatlan kétszobásért 11 ezer euró körüli árat kérnek. Minden lépcsőházban akad üres lakás, de az gyakori, hogy valaki megveszi és kiadja bérbe. Központban a tömbházak Az 1990-es években megszűnt a bútorgyár, privatizálták, eladták, s több gazda után helyi vállalkozók vásárolták meg, irodákat, raktárokat alakítottak ki benne, tájékoztat Puskás Elemér polgármester. – Pedig nagyon jól működött valamikor. Napközije és kantinja is volt – teszi hozzá. – A tömbházak viszont nem a gyár mellé, hanem a központba épültek, hogy a gyár mellett lévő barakkokból az emberek beköltözhessenek. A legnagyobb probléma az volt, hogy úgy építették fel őket, hogy nem volt megfelelő víz-, csatorna- és fűtéshálózatuk. A belső szerelés valamennyire el volt készítve, de a betáplálás nem volt megoldva, a szennyvíznek nem volt ahol elfolynia, kivezették magánterületre, gödrökbe elengedték… Volt két nagy ülepítő, az egyikből átfolyt a másikba, onnan meg a patakba. Persze, mára már sikerült ezt teljesen normalizálni, a víz- és csatornahálózatra rá van kötve az összes tömbházlakás. A fűtést ki-ki magának oldja meg. Az eredeti területtulajdonosokat – mert füves magánterületekre épültek a blokkok – 1990 után kárpótoltuk községi területekből. Most már egy kivételével minden tömbház telekkönyvezve van, a lakók nevére, a tömbház alatti területtel együtt. A többi, a tömbházak közötti terület a községé, közterület. Az önkormányzat lakószövetséget is létrehozott és pályázatot nyújtott be a tömbházak szigetelésére. Ennek a terveit elkészíttette, jóváhagyatta, de közben kormányváltás történt, és az új kormány a vidéki tömbházak szigetelésére nem adott pénzt. Szintén az önkormányzat próbálta tetszetősebbé tenni a tömbházak és az út közötti területet, természetesen a lakók tevékeny részvételével. – Egyre szebb lesz, kezd tetszeni – jegyzi meg a polgármester. – Eredetileg nem tudom, milyen meggondolásból építették a központba a tömbházakat, de lehet, hogy nem volt rossz ötlet. Nem lett volna jó, ha félretették volna a gyár mellé. Ha sikerül a tömbházakat felújítani, akkor már más, városias hangulata lesz a negyednek, városias hangulatot adva az egész településnek. Várossá válási kísérletek Gyergyóditró lakói legalább há­romszor kezdeményezték, hogy községük városi rangra emelkedjen, de végül mindhárom alkalommal kútba esett a terv. Adataink szerint először 1868-ban szerettek volna a rendezett tanácsú városok sorába kerülni, másodszor a kommunizmus éveiben, harmadszor pedig a rendszerváltás után. Mindháromszor a település fejlettségére és jövőjére hivatkoztak a kezdeményezők. Az ellenzők azt állították, hogy akkor minden drágább lesz, nagyobbak lesznek az adók, minden szolgáltatásért többet kell fizetni, mások azt mondták, faluként könnyebb megőrizni a magyarságot. – Az utolsó várossá nyilvánítási kísérlet 1996 után volt. Én már önkormányzati képviselő voltam, amikor elindult egy ilyen kezdeményezés, hogy Ditró megérett arra, hogy város legyen belőle – idézte fel Puskás Elemér polgármester. – Én most így utólag, polgármesterként azt mondom, hogy ügyes volt az az ember, aki azt mondta, hogy ne legyen, meg tudta győzni a lakosságot, hogy ne szavazza meg, hogy város legyen. Azt mondták, inkább legyen gazdag község, mint szegény város. Ez valamennyire be is teljesedett. Főleg 2005 után, amikor rengeteg olyan pályázati lehetőség nyílt, amelyre a községek pályázhattak, de városok nem – teljesen beigazolódott. Rengeteg pályázatot be tudtunk nyújtani, miközben Gyergyószentmiklós nem tudott pályázni, mert valamiért az országos fejlesztési stratégiában háttérbe szorultak a kisvárosok. Vízhálózatot tudtunk építeni, utakat tudtunk építeni… most is nyolc pályázatunk van folyamatban. Ezektől elestünk volna. Az is igaz, hogy valamikor Gyergyószentmiklós és Ditró versengett a régióban, hogy melyik is lesz a fontosabb. Ditrónak nyomdája volt, újságja, katonai központ, szinte térségközpont lett… De most ki merem jelenteni, hogy infrastrukturális fejlődésben községként jobban haladt Gyergyóditró, mint Gyergyószentmiklós, így tulajdonképpen jól alakult a helyzetünk. Daczó Katalin