Nem törvényszerű, hogy aki a mezőgazdaságból akar megélni, annak azt csak kínlódással és bosszúsággal, a csalódottság, a tehetetlenség és szüntelen kiszolgáltatottság érzésével kell megtennie. Nincs rendjén, hogy egy olyan összetett, milliók számára betevőt előállító, a természettel és épített környezettel szimbiózist alkotó, számtalan szakmát és ismeretet igénylő tevékenység, mint a gazdálkodás, művelője legtöbbjének ne okozzon boldogságot, örömet. Kínlódás alatt persze nem a mezőgazdasági munka fáradtságos, verejtékes mivoltára gondolok: a tűző napon végzett munka nyomán a gazda hátáról, tarkójáról patakokban csorgó izzadságra, hanem arra a hidegverejtékre, mely kívülről nem látszik, de belülről keserít. Azokra a nyomasztó gondokra, amik nem csupán a tisztes megélhetéstől, hanem tudat alatt a munka örömétől és értelmétől is megfosztja a növénytermesztőket, állattartókat. Ami miatt manapság a hazai, illetve a székelyföldi gazdálkodók többsége – legyen szó bár tejtermelőkről, juhosokról vagy éppen pityókatermesztőkről – úgy érzik, amit tesznek, fölösleges. Kezeik munkája nem válik maradandóvá, nem érik meg a ráfordítást, nem okoznak jóleső elégedettséget, nem teremtenek egzisztenciát, hálátlanul térítik vissza a rá áldozott pénzt, időt, energiát. És azoknak a gazdáknak, akik így gondolják, részben igazuk is van. Igazuk van, mert 50-60 banis tejárak mellett valóban napról napra nehezebbé válik a kora hajnali felkelés. Azt sugallja, nem éri meg megfejni az állatot, nem éri meg csarnokba hordani a tejet, nem éri meg egész nyáron át hegyet-dombot mászva szénát, télire való takarmányt készíteni, nem éri meg a továbblépés útjait keresni, pályázatokkal bajlódni, több tíz- és százezer eurót gépre, eszközre, istállóbővítésre, EU-konform trágyatárolóra költeni. Nem éri meg kicsapni a havasra az állatot, nem éri meg pár nap múlva érte menni, nem éri meg mérgelődni, mert a medve megütötte, megmocskolta, megette. Nem éri meg nevelni és tartani, nem éri meg vetni és aratni, nem éri meg a felvásárlók és viszonteladók zsebének dolgozni, nem éri meg a portáról kikerülő termékekért – tejért, húsért, borjúért, gyapjúért, búzáért, pityókáért – időről időre kisebb árakat, évről évre megalázóbb összegeket kapni. Nem növeli, erősíti a gazdák gazdálkodási kedvét, meggyőződését – elméletileg legalábbis – a tevékenységük fenntartására és árkompenzálására kitalált támogatáspolitikai rendszer sem. Az APIA székházai előtt a napokban már rövidültek, karcsúsodtak a támogatásigénylő gazdák alkotta sorok, a támogatások körüli fejetlenség, kapkodás és összevisszaság viszont ugyanakkora maradt. Nagy kérdés: ki fog ezért felelni. Utólag kivel fizetteti meg a mezőgazdasági tárca a jórészt általa okozott galiba árát. A minisztert ugyan egy hét múlva lemondathatják, távozhat vele az államtitkár is, a kifizetési ügynökség vezetését is lecserélhetik, de az idén elkövetett hibák – gazdákra kényszerített vállalások és rossz döntések – árát és következményeit így is, úgy is az APIA előtt tömött sorokban állt egyszerű gazdákkal fizettetik. Az is fizet, aki bejutott, az is, aki ki(nt)maradt. És mégis, ennyi „nem éri meg” után nap mint nap igent mondanak a gazdák. Folytatják, nem hagyják abba. Fejni holnap is felkelnek hajnali 4-kor, holnap is örvendenek az éjjel született, egészséges kisborjúnak, a friss széna illatának, a határt időben öntőző esőnek. Amíg erővel bírják, holnap is előkerül a kapa és a kasza, holnap is felkerül a lóra a hám, a portán holnap is elindul az élet, képtelenek műveletlenül hagyni az őstől örökölt nadrágszíj-szántókat, legelőket. Miért? Azért, mert tudják, amit a közgazdászok, az uniós technokraták nem: gazdálkodni többet jelent, mint mezőgazdasági termelést folytatni. Mifelénk még egy olyan hitvallást és életformát jelent, amit a munka közbeni lecsurgó verejték – a fennvaló áldásával – nem szennyez, hanem tisztít. Tegnap is, ma is, és – ha megéljük – holnap is.