kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Veréb az osztályban
Már bő egy-két perce volt annak, hogy becsengettek az órára, s a gyermekek – köztük a jó nagy nyolcadikosok is, a legnagyobb kajlák abban az iskolában – várták, hogy jöjjön a tanár. Az atyhai iskolánál az iroda és a titkárság külön épületben volt ugyan, de jól oda lehetett látni a sarokig, amint fordulnak ki, előre, sirülnek egyet, és sietős léptekkel, naplóval a hónuk alatt igyekeznek a tantermek felé. Ilyenkor még arra is adott volt egy utolsó lehetőség, hogy gyorsan ki-ki elfoglalja a maga helyét, és a tanulók abbahagyják a szünetben folytatott „helytelenkedést”, ami gyakran rendetlenséggel és hangzavarral is járt.
Az iskolaszolgálatos, a felső tagozaton szolgáló „nagy hetes” az ajtóból leste, majd elkiáltotta, hogy: – Jönnek!...
Közben az történt, hogy berepült egy veréb az osztályba. A nyolcadikba. A fiúkat nagyon izgatta, s épp azzal kezdtek foglalkozni, hogy megfogják. Eközben bement a szolgálatos valahogy, de többen is nyomták belülről az ajtót, s ő hiába mondta kétségbeesetten, hogy: – Jön a tanár! – vagy: – Bálint Andris itt van az ajtóban... – Még az sem segített, amikor hozzátette: – Bálint András tanár elvtárs jön! – mert így volt szokás titulálni a múlt század hatvanas éveiben a pedagógust.
Bálint András, Andris, vagy a tanár elvtárs – bármilyen formában – valóban jött, ott volt, azaz ment volna befelé, ha tud, ám a hol nagyobbodó, hol eltűnő rés sehogy sem felelt meg a halmazállapotának. Több próbálkozás után aztán nagy nehezen valahogy mégiscsak befeszítette az ajtót, bár odabentről többen is nekifeküdtek, és elhangzott a csatakiáltás értékű felszólítás is, hogy: – Ne gyere bé, te ku*va ég, mer’ a madár kirepül! – A tanár, aki eléggé „mélynővésű” volt, talán alacsonyabb is az akkori jó kemény nyolcadikosoknál, 15-16 éves kamaszok lehettek többen is, akik már buglyát tudtak rakni, s szekeret, talán fát készíteni is eljárogattak az apjukkal, egy ideig csak a fejét tudta előretolni a résen. Úgy maradt, hiába erőlködött, mígnem észrevették a madarászok, hogy mi is történt. Pár pillanattal később enyhült az ajtó szorítása az ifjú tanár nyaka körül.
Meghallgatta a jelentést, majd kinyitotta az ablakot, hogy a kicsi szürke madár visszarepülhessen a szabadba. – A helyére kell engedni, a ti helyetek pedig itt van az osztályban. Üljetek le! Most pedig, kérem a nagy madár-vadászokat, hogy menjenek ki. Egyenként jöjjenek majd be, de egy hangot, egy pisszenést sem akarok hallani! Nem mosolygunk, nem pisolygunk, nem röhögünk! Addig ismételjük, amíg csend lesz és fegyelem!
Amíg az a négy-öt fiú, aki érdekelt volt a szünet végén a verébfogásban, vissza tudott menni, ismét eltelt legalább öt perc, mert – bizony – kacarászva bukkantak fel az ajtórésben, s odabentről valaki még a korábbi felszólítást is megismételte, hogy: – Ne gyere bé, te…
Magyaróra volt – nyilván –, s mintha a Tót atyafiak lett volna soron. Stílusosan szólította őket felelni: – Kezdje Tóth, és aztán folytassa Szász, a többit aztán meglátjuk… – holott az osztály azt gondolta, hogy névsor szerint veszi, esetleg azokat szólítja, akik javítani szeretnének évharmad végén, de ő inkább a nemzetiségeket „preferálta”. Székely, Román, Orosz vagy Németh családnevű nem volt az osztályban, mert ilyen a faluban sem volt. Aztán jött a névsor szerinti számonkérés annak rendje-módja szerint. Általában javított mindenki. Mert ez könnyű volt Bálint Andrisnál, hiszen sokat mesélt, és odaillő szavai lendületével az irodalmi ismeretekben lökte előre a nebulót... A madár miatt nem volt több baj. Sokan bánták aztán júniusban, hogy elvégezték a nyolcadikot, s azt is, hogy a tanár Csíkba szegődött az újsághoz…
Simó Márton
.jpg)
