Egyszerű, falusi emberként dolgozott bennem a kíváncsiság, hogyan lehet egy mar­­­­­­­ha­bőgéstől hangos, mun­­­­kával és izzadsággal megáldott gazdasági épületből egy csendes vendéglátóhelyet varázsolni.

A mozdonyvezető-gépész dédapa és a jóságos déd­anya élete
Katona Éva és édesanyja, Irénke ve­­­­­zet körbe, megmutatják a 2018-ban felújított csűrt, ami a helyi vendéglátás egyik fellegvára Bögöz községben. Amint az ember belép az 1819-ben épített székelykapun, balra hosszú épületsor, jobbra gémes kút és két hatalmas diófa fogadja a látogatót.

– Apai örökségként tartjuk számon a néhai László-, majd Keresztes-birtokot, Keresztes László és Bencze Juliánna leszármazottjaiként. A tizenkét kitanított testvér közül dédnagyapám Ugron keresztapjának támogatásával ta­nult Budapesten, mozdonyvezető-gépésznek, majd mozdonyvezetőként dolgozott. Ezt követően magánvállalkozásba fogott két csép­lőgépével, majd megalapította a takarékszövetkezetet Bögözben, melynek elnöke lett. Feleségét, Juli nénit mindenki jó­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­sá­­­­­­­­­­­­­­gos asszonyként ismerte, születési bizonylatában ez áll megjegyzésként: földész, avagy tehe­­­­­tős föld­­­­­­tulajdonnal rendelkező. Emlékét a csűrkerti őshonos gyümölcsfajták őrzik számomra – kezdi a történetet a csűr felújításának megálmodója.
Állatokat nem tartottak az épületben, az azonos nevű dédapa és nagy­báty gépek iránti szenvedélyét szolgálta az alsó pajta, ahol megalkották a „tűzgépeket” használt cséplőgépekből. Mint mindennek, a csűrnek is két oldala van: a felső pajtarészben kapott helyet a méhészkedés.

– Kulákoknak nyilvánították a csa­­­­­­­­­ládot, elvették a birtok nagy részét. Óvoda, tejcsarnok, rendőri lakás, de még pénztár is működött az épületben. Még a személyes dolgaikat is elkobozták. Így „sétált át” például a vetőgép, a díványok, a rádió s a velencei csillár többek között a kommunisták újonnan megalakult irodájába. Valójában egy értelmiségi, polgári családot fosztottak meg mindenétől – avat be Éva a családi történetbe, miközben tágra nyitja a csűrkaput. Régen egy alacsonyabb kapu állt itt, főhajtásra, tiszteletadásra ösztönözve bennünket az újvilágból.

A könyöklőn túl is van élet
Tágas helyiségbe érkezünk, a középcsűrbe, amelynek befogadóké­pességéről két hosszú cserefa asztal árulkodik. Az embernek pillanatnyi kétsége sem lehet afelől, hogy egy csűrben van. A fagerendák látványa, a segesvári téglával padolt „beálló” időutazásra hívja a vendéget. A födém kézzel vetett baconi cserepeit a brassói Fekete templomtól örökölték.

– Igyekeztünk mindent eredetiben megőrizni, szakmailag Albert Márton építész támogatta és segítette elképzeléseink megvalósítását.
Egy kisebb bővítés történt a csűr hátsó részén, a nagy ablakok által a napfény teljesen bevilágítja az épületet. A két pajtarészt megnyitottuk, az egyik részben fürdőszobát, a másikban konyhát alakítottunk ki, hogy kielégítsük a mai ember igényeit – tették mindezt a részletekre való odafigyeléssel.

A nagy helyiség eredeti könyöklőajtói megőrizték a mesteremberek szabad pillanatokban vésett feliratait is, László Károly és Csáki József több mint százhúsz éve dolgozott a Keresztes-portán. A könyöklőajtók mellett korondi kerámiafoglalatok teszik a szemnek tetszetőssé a villanykapcsolókat, háttérbe szorítva a műanyag jelenlétét. Fejünk felett a családi örökségből kapott csillárok és csillár gyanánt fonott méhkasok díszelegnek. Ha az ember kicsinosította magát az ódon fürdőszobai tükör előtt, kezével a néhai bögözi malom kövét simíthatja, ami kézmosó-asztallapként szolgál. Mint egy idő­utazás.

A konyha is kincseket rejt: a Keresztes család megmentett porcelánkészletét. A mennyezetet a kakasülőig gyalulatlan, szőrös deszkával burkolták, csak a létra hiányzik a szemnek, ha túl magasra tévednénk a bámészkodásban. Nyikorgó falépcső kanyarog az udor felé, a lepihenni vágyó vándornak telitalálat ide megérkezni. Az ágyakat a rózsagyökér betétes családi bútordarab alapján készítették el, megtoldva pár centivel a magasra nőtt ember igényeihez igazodva.

Angol lakodalommal kezdődött
Átnézve a szemközti udorba, megint régi emlékképek csalogatnak el. Látom a csűrkapu deszkái között beszűrődő fényben úszó szénaport, lábammal érzem a sarjú puhaságát, érzem a széna illatát, kezem kívánja a villa fogását. Nyugalom tölt el az ottlét alatt.
– De honnan jött az ötlet a csűr felújítására? – teszem fel a kérdést.

– 1999-ben költöztünk ide, a kilencvenes évek elején hunyt el a nagybátyám. A testvéremmel egyetemisták voltunk, a ránk szakadt örökség túl nagynak bizonyult. Túl lepusztultak voltak az épületek a hosszas visszaigénylés után. Édesanyám arra gondolt, belevág a vendéglátásba, akkoriban voltak lehetőségek a faluturizmusban. A melléképületeket sikerült átalakítani, kivéve a csűrt. A vendégek kukucskáltak be a csűrbe mindig, ami tele volt megmentett családi emlékekkel. Egy alkalommal angol pár érkezett a faluba, templomlátogatóba. Azonnal beleszerettek az Árpád-kori műemlékbe, esküvőjük helyszínéül választották a református templomot. Már csak egy bálterem kellett volna, de nem volt. Az öreg csűr is megtette. Az udorban széna volt, lent népviseletben, cigányzenével buliztak. Ez adta az ihletet számomra, hogy megpróbáljam a felújítást – és pályázati lehetőségek után nézett, 2018-ban sikerült felújítani az épületet.

Ha kinézünk a bögözi református műemlék templom tornyából, egy rendhagyó székely falukép rajzolódik ki előttünk: az utca felől a lakóházak, hátul a gazdasági épületek, az élet szélét pedig csűrök szegik. Sok omladozó, használaton kívüli csűrt látni falvainkban, megmentésüknek egy jó példáját láthatjuk Bögözben, ahol nem csupán az épület megőrzésével, hanem személyes hivatással és családi örökség iránti tisztelettel is találkoztunk.