A biztonságos tér, angolul safe space kifejezés elsősorban a nyugati egyetemeken terjedt el, és olyan helyekre utal, ahol a jelenlévők védettek a saját nézeteiktől eltérő véleményektől, kritikáktól, ötletektől vagy beszélgetésektől. Ezt nálunkfelé szokás kritizálni, vagy épp tele szájjal röhögni rajta, mivel főleg különféle kisebbségek, illetve azokat támogató baloldaliak követelik maguknak a biztonságos teret, elzárkózva a vitáktól. A kacagást abbahagyva viszont, ha körülnézünk, azt tapasztalhatjuk, hogy szűkebb-tágabb régiónkban is vannak hasonló safe space-ek. Politikáról beszélgetve (magyar környezetben) könnyen belénk fojthatják a szót, ha a beszélgetőpartnereknek nem tetsző véleményt mondunk. Egyébként rég megszokhattuk már, hogy ha egy kicsit is eltérünk az éppen aktuális dogmától, azt máris úgy értelmezik, mintha száz százalékban ellentmondtunk volna, holott lehet, hogy akár nyolcvan százalékban egyetértünk az adott témában… Ennek kifejtésére, álláspontunk elmagyarázására azonban már nincs mód, mert letorkolnak. (Persze a dogma bármikor módosítható, akár teljesen az ellenkezőjére, ha a karizmatikus vezető éppen úgy dönt.) Működik az „aki nincs velünk, az ellenünk” felfogás, amely a totalitárius rendszereket idézi, csakhogy ma már titkosrendőr felvigyázók se kellenek ennek érvényesítéséhez, elég csak feltüzelni sokakat, akik aztán maguktól ezt gondolják, illetve vitákban ezt alkalmazzák. A titkosszolgálatok esetleg néha kicsit besegítenek, de megy ez magától.

Bizonyos hozzászólók azt is megmondanák, hogy ki szívesen látott vendég vidékünkön (a biztonságos térben?), és ki nem. Gondolok itt arra a vitára, amely Azahriah csíkszeredai fellépése kapcsán bontakozott ki nemrég. Merthogy ő állítólag magyarellenes. (Értsd: nem „velünk” van – legalábbis valakik ezt üzenik.) Nem tisztem megvédeni a magyarországi előadóművészt, a zenéjére sem vagyok vevő, de zavar, hogy a közösségi médiában bizonyos aktivisták azt is megmondanák, milyen kulturális terméket fogyasszunk, és milyent ne. Közben aggódva figyelik, mely sajtótermékeket olvassuk, nehogy megfertőződjünk bizonyos gondolatokkal. Ez is ismerős előző rezsimekből, csak most puhábbak a módszerek.
Ráadásul nem csupán tiltanának, hanem melegen ajánlanak is. Például Rákay Philip producer a Most vagy soha! című filmet, mondván, hogy azt hazafias kötelesség megnézni. Ilyet kijelenteni beképzeltség, mert hát ki ő, netán egy ország vezetője, aki a haza megvédésére szólít fel? Utóbbi valóban hazafias kötelesség lenne, de itt egy filmről van szó, legyen az jó vagy rossz. Persze minősíteni se lehet csak úgy szabadon, mert véleménytől függően könnyen eldöntik rólunk mások, hogy melyik oldalon állunk.
Ugyanakkor a másik oldal is kitett magáért, előre leírva a politikai paneljeit a film kapcsán. Abban teljesen egyet kell értenem Rákayval, aki a (politikai töltetű) kritikákra azzal reagált, hogy kalandfilmen ne kérjenek számon történelmi tényeket, merthogy az nem dokumentumfilm, és különben is, Gárdonyi esetében se szokott érdekelni senkit az Egri csillagok valóságtartalma. Én is amondó vagyok, hogy a helyén kell kezelni mindent, különben úgy járunk, mint a viccben a székely bácsi, aki miután megnézte A csillagok háborúját a moziban, mélyen elgondolkodva ballagott kifelé a teremből, majd a fejét csóválva kijelentette: „Én ezt nem hiszem el.”