Hirdetés

Együttérzés

Vlaicu Lajos
Becsült olvasási idő: 3 perc

Együttérzés nélkül nem lehet… A közösség személyek egymás iránti tapintatos vi­szo­nyából szövődik, a mindennapi életben nyilvánul meg. Apró mozdulatok, figyelmességek, szívességek és áldozatok, amelyek állandóan jelzik: szeretlek, boldog vagyok, hogy veled lehetek. Előreengedünk valakit, nem próbáljuk bebizonyítani a vitában az igazunkat, magunkra vállalunk kisebb terheket, hogy könnyítsünk a szomszédunkén. A közösségi élet abból áll, hogy ledöntjük a falakat a sebezhetőségünk előtt; hogy felismerjük és elfogadjuk a gyengeségeinket az erőteljesebb növekedésért. Természetes, hogy a közösségünkből kiszakadtak néha rettentően sebezhetőnek érzik magukat. Azok a személyek, akik állandóan a társadalom küzdelmei között élnek, kénytelenek lelki páncélruhát ölteni magukra, hogy elrejtsék sebezhetőségüket. 


Hirdetés


Viszont ha mélyen átérezzük a halandóságot, megnyitjuk előtte szívünket, akkor kifejlődik bennünk a mindent átölelő, félelem nélküli együttérzés, amely mindenki éltetője, aki igazán hajlandó másokon segíteni, és mit sem törődik azzal, hogy mennyire szolgáltatja ki magát másoknak. A Biblia, főleg az Újszövetség részei, azaz Jézus Krisztus tanításai és példabeszédei egyaránt az együttérzés csíráját hivatottak előcsalogatni belőlünk, hogy embertársaink felé részvéttel és kiapadhatatlan szeretettel viseltessünk.
Az együttérzés tekintetében a tékozló fiú és a házasságtörő nő történetei személyes kedvenceim, ezekben több van az együttérzésről, mint azt első olvasatra gondolnánk, ámbár nem szeretném elvinni teológiai irányba, így maradnék a hétköznapokban tanúsított együttérzés fontosságánál – de megjegyezném, talán ebben az értelemben nem kell elválasztani a hétköznapit a teológiaitól –, amely nélkül, továbbra is tartom, nem lehet élni. 
Vannak egyéni és kollektív fájdalmak. Szenvednek népek és népcsoportok, a kollektív együttérzésre legalább annyira szükség van, mint az imént emlegetett, a közösséget alkotó egyének iránt tanúsított együttérzésre. A huszadik század végén nagy kihívásként jelentkezik minden gondolkodó ember számára az a szenvedésáradat – háborúk, éhezés, nyomor, természetrombolás stb. –, amit, úgy tűnik, nem képes föltartóztatni az emberiség. Márpedig zavaros világunkban egyedül az emberi együttérzés segíthetne elviselhetőbbé tenni a szenvedést.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!