Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Én jó ideig vendéglős voltam külföldön– mondta a szentendrei Varga Ödön Tibor (1946), amikor megkért, hogy hatvanadik születésnapján a csíkszeredai Kriterion Házban nyissam meg a kiállítását. Nem tesz semmit – válaszoltam, hiszen Csontváry a patikusságot hagyta ott, Rousseau pedig vámtisztviselőként szolgálta a francia államot, amíg már közelebb az ötvenhez egyszer csak a Dzsungelét kiakasztotta a falra. Hadd lássuk a csomagtartóban idehozott képeket. Különben is már régóta úgy gondoltam, hogy a legváltozatosabb szövegek vagy vizuális próbálkozások tekintetében nem érhet meglepetés, hiszen annyi versnek, novellának nevezett valami, vagy meghatározhatatlan műfajú kézirat ment át a kezem között, olyan sok vízfestményről, grafikáról, olajfestményről, textíliáról, két- vagy háromdimenziós ragasztmányokról kérték ki a véleményem, hogy megedződtem. Az eredménytől eltekintve azonban egy valamit mindig tiszteletben tartottam: azt az örök emberi vágyat, hogy bárki foglalkozásán, mesterségén, anyagi javainak szűkösségén vagy bőségén túl önmagától hozzon létre valamit, érintse meg a teremtés öröme, majd az a késztetés, hogy mindezt meg kell osztania embertársaival. Alighanem ez az a pillanat, amikor nem annyira a becsvágy, mint inkább az idő végességének a felismerése döbbenti meg az embert, akár öntudatlanul is. Az Edmund szignójú Varga Ödön Tibor képeken, utaljanak azok akár a Vámos naivitására, akár a legkülönbözőbb kubista, konstruktivista, expresszionista és más hatásokra („fiatalkoromban éreztem kedvet a festészethez, neki is láttam olvasni-hallgatni ezt-azt, de másfelé vitt el az élet, csak most, évtizedek után vettem újra kézbe az ecsetet”), azonban mégiscsak túlragyogott valamilyen színekben és formákban összegző, egyéni látásmód, amely arra késztetett, hogy figyeljem a pályáját. Nem állított ki túl gyakran, de a festéssel nem hagyott fel, viszont feljavíttatta műemlékvédelmi szempontok alapján a Szentendrén általa birtokolt régi vendéglőt és ezzel még országos elismerést is kivívott magának. Az albuma mellett hátrahagyta nekem egy külön kötetben összegyűjtött, hatvan bölcselkedését is. Hogyha a facebook egyszínű lapjaira, csupa nagybetűkkel, amint napjainkban szokás, kitennék belőlük néhányat, biztosan érkeznének a tucatnyi lájkok. Mert vannak közöttük falvédő axiómák – rossz étel nincs, csak jóllakott ember –, örök érvényű életigazságok – adni nemcsak az tud, akinek van, hanem aki akar is –, agitációs szövegek – olvasd el a tegnapot, fedezd fel a mát, álmodd meg a holnapot! – vagy filozofikus bölcseletek – a szegénység messzemenően jobb, mint a szellemi nyomor, de a festményei azért ezeknél sokkal jobbak. Codex Print, Budapest, 2006

Székedi Ferenc