enyhe eső
borús égbolt
Van-e manapság igazi államférfi?
Nagy különbség van ember és ember között. Politikus és politikus közt is nagyok lehetnek a minőségi szintbeli eltérések. Hogy aztán az úgynevezett alattvalók, az állampolgárok között milyen a differenciálódás, az külön kérdés.
Amióta fungál ez az új rendszer Romániában – s bizony ez hosszú idő, hiszen majd’ három évtized telt el így –, feszt csak haladunk valami felé, amiről tulajdonképpen nem tudunk semmit. A létezett szocializmusban legalább volt megszabott menetirány, tudni lehetett, hogy nagyjából mire számíthatunk, s mire nem. Amikor az a rendszer kezdett harmincéves lenni – úgy 1978 táján –, már sejthettük, hogy valami nem stimmel. Akkortájt kezdett markánsan elválni egymástól a valóság és az elmélet, a hétköznapi élet színtere és a propaganda. De legalább megvolt e két szféra, és az ember képes volt úgy élni, hogy közben tudta, odafent hazudnak neki, s tulajdonképpen azok sem hisznek az egészben, akik gyártják az elméletet.
Évek óta nem nézek televíziót, illetve csak a híradókat, néha az elemző-műsorokat követem, inkább a világhálóról és a hagyományos újságokból „táplálom”, elégítem ki a híréhségemet. Etet a média, ha kell, ha nem. Fogalmam sincs sokszor, hogy jó úton járok-e, hiszen korántsem biztos, hogy képes vagyok kihámozni a lényeget. Van a valóság, vannak a tények, s van bennünk valami képzet mindezekről. Ezek vitatkoznak velünk, egymással is, ha tovább mediatizáljuk a magunk meglátásait. Hogy még nagyobb legyen a homály.
Szóval: az sem jó, hogy oly sok az eszköz, mert csak zavar. A szintézis folyvást elmarad.
Vajon mi van most ebben az országban? Pár napja mondta az aktuális szállításügyi miniszter, hogy nem is kell autópályákat építeni az országban, hiszen egyelőre azért jönnek ide a multik, mert itt olcsó a munkaerő. A bársonyszékes népszolga szerint hagyni kell, hadd jöjjenek szárazföldön, vízen, levegőben – ahogy tudnak, de ne menjenek odébb –, legyenek szívesen továbbra is szipolyozni a népet, s ha már beleromlottak az itteni kátyúkba, maradjanak a nyakunkon sokáig. Kapott is érte a megszólaló, csak nem eleget, hiszen a felelőtlenség és az aljasság megnyilvánulása ez a négyzeten, amelyért jó lenne őt visszaküldeni a termelésbe, ha egyáltalán tudja az illető, hogy az micsoda.
Romániában 1938-ban készítették el az első autópályahálózat-tervet. Nagyjából olyanforma, mint a mai, hiszen azonos területen, hasonló gazdasági feltételekkel, hasonló célból üzemelne, csakhogy a nyolcvan esztendő alatt ebből az álomból mintegy húsz százalék valósulhatott meg. Szaggatott álom, amelynek képei nem állnak össze egységessé. Nem mozgókép. Nem valós, amelyben életszerű tevékenységet és helyváltoztatást gyakorolhatunk. Jegyezzük meg e helyen, hogy a nyugati határszakaszon, Magyarországról négy sztráda vezet rá a határra, és egy ötödik erősen előrehaladott állapotban van, amelyen – mellesleg – romániai alvállalkozók is dolgoznak.
Aztán az egyik pártvezető mindent elkövet, hogy megússza a börtönt, bár majdnem biztos, hogy vaj van a fején, mert környezete is bűntényektől, bizonyított sikkasztásoktól és közokirat-hamisításoktól terhelt. Hogy kikre bízzuk magunkat! Hogy kik jelentkeznek pártos meg állami kulcsszerepekre! De mit mondjunk? Az egyik legfőbb európai vezető, egy ősz hajú felelős atya részegségbe menekülne a tények elől. Sokan vagyunk ebben a kócerájban, sokfélék vagyunk. Nagyon nagy az Úristen állatkertje.
Hogy kik az államférfiak manapság? Aligha látjuk őket. Talán az anyaországiakban mocorog némi felelősségtudat. Ott ki merik mondani, hogy Európa veszélyben van. Merik védeni az életteret, cselekednek, érzik a felelősséget, tisztában vannak a helyzet komolyságával, és hisznek abban, hogy valóban védeni kell a védhetőt. Mert az önfeladás öngyilkosság. Más hangsúlyok, más vektorok kellenének, hiszen tartósan támadnak, és kikezdték azokat az értékeket, amelyeket a keresztény kultúrkörben létrehoztunk. Vajon egyáltalán tudatában vagyunk-e annak, hogy mi a valóság, vagy csak egyszerűen elsodródunk.
Simó Márton
