borús égbolt
Volt egyszer egy…
…propaganda, aminek bedőltél. Kedves Olvasóm! Ugye, hogy ilyent hallani nem valami rokonszenves számodra? Na jó! Egyetlen hivatalos személy sem kezdi így sem az önfényező vallomásait, sem nagy társadalmi horderejű beszédeit, hogy most propaganda következik. Az ellenségei azonban valószínű, jellemezhetik így: propaganda volt a javából, a valóság más! Köztudott, hogy mindenféle propaganda akkor éri el a célját, ha mindenkihez eljut – a mindenki most a célközönség. A propaganda számára nincsenek egyének, csak embertömeg van, és mindig a tömegen keresztül akarja elérni az egyént, közben átlagosra csökkenti az embert, vagy legalábbis nem akarja figyelembe venni senki különálló személyiségét, önálló véleményét, különösen nem, ha ez különbözik a propagandában megfogalmazottaktól. De ez is hozhat jót a propagandának, mert ezzel máris megvan a szükséges ellenségkép – csak ne legyen túl sok belőle! A totális hatalom a társadalom valamennyi területét behálózza a maga kidolgozott propagandájával, elsősorban a médiát, ami fontos eszköze; egyrészt dezinformál, másrészt az információi célratörőek, illetve soha nem közli azokat teljes egészében. Ha ügyesen terjeszti vírusait, adott pillanatban, valóságos ragályt teremthet. Ha teljesen nyíltan megjelenik a propagandában a csalhatatlan, tévedhetetlen vezető képe is, akkor a fertőzés már ijesztő méreteket ölt. Ismeretes, hogy a legelterjedtebb propagandafogás a félelemre való rájátszás, a pánik kihasználása, de tőkét lehet kovácsolni a hazafias érzelmekből, és a személyes érdekekből is. Leghatásosabb (de persze a legveszélyesebb is!), ha valamilyen fenyegetés veszélyét egyetlen, valóságos, de ugyanakkor démonivá nagyított személyhez kötik, ha a veszélyesnek ítélt politikai erőhöz egy ismert arcot társítanak. Különben a valóságos diktátorok valóságosan démoni lénye biztosít nekik halhatatlanságot a történelmi arcképcsarnokban. A propagandának máris könnyű dolga van, már nem is kell bizonyítania (nem is célja ez!), csak éppen elő kell húznia egy közismert arcképet a sutból s egy élőét mellé állítania. Gondolj bele, mennyire veszedelmes minden propagandacélú mondat, ami így kezdődik, vagy azt sugallja: olyan, mint… Nem sorolok történelmi neveket, csak egy irodalmi alakot említek, George Orwell 1984 című regényéből a Nagy Testvért. Ő igazi szimbólummá vált a való életben is, akkor is, ha a borzalmakat, amik hozzá fűződnek, mára bagatellizálták a tévésorozatokban. Nagy Testvér ellenlábasa is démonizált személy: Goldstein, akinek könyve témája a mindennapos, kötelező Két Perc Gyűlöletnek, amely délelőtt 11-kor kezdődik, és közben Goldstein arcképét mutatják a teleképen (egycsatornás televízió megfigyelőberendezéssel, amelyet nem lehet kikapcsolni). Goldstein olyan ijesztő ellenségkép, akivel szemben csakis a Nagy Testvér iránti feltétlen odaadás és önfeláldozás védhet meg. Az irodalomtörténeti elemzések szerint Orwellnek a Trockij alakjához fűződő korabeli tünetegyüttes szolgált mintául: a sztálini korszakban Trockij volt az első számú közellenség, a hatalom félelmetes propagandagépezetet vetett be ellene, hogy hihetővé tegyék a vádakat, őt okolták ugyanis valamennyi ellenzéki, rendszerellenes felbujtó tevékenység szervezésével, bárhonnan is indult az. A propaganda kifejezés a latin propagare, a keresztény hittérítők terjeszteni, népszerűsíteni jelentésű igéjéből származik. Az előre megtervezett propagandát tehát a politikai-vallási-társadalmi befolyásolás, világi vagy egyházi eszmék, az egyedül helyes és boldogító életfelfogás népszerűsítésére használják, célja a meggyőzés, az emberek véleményének egyirányú befolyásolása, lehetőleg olyan erővel, hogy vitának, kételynek helye se maradjon. Persze jóformán pillanatok műve, hogy a hit(el)térítésből propagandaháború legyen, amikor is egyik egyedül helyes és boldogító eszme, életcél szembetalálkozik az ugyancsak egyedül helyes és boldogító, de neki homlokegyenest ellenkező eszmével. Hát… hogyha „háború” – na, jó, legyen inkább versengés –, hinni szeretnénk, hogy végül az igazabb győz, de előfordul, hogy a győző csak a meggyőzőbb. Ezek után hogy is merészelném egy önmagát halálosan komolyan vevő hit(el)térítőnek ajánlani kézikönyv gyanánt, olvasásra „Őfelségem I-ső Fülig Jimmy naplóját” Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány című regényéből?! „Körül fogtak és éjjent mondtak. Olyan öröm vót, hogy csuda. A részeg révkapitányt kimentették, mer vízbeesett a csodálattól. Esz nem tud úszni. És a vendéklőben, mer bementem egy rumra, így szólék uralkodóilag. – Hej, kocsmáros! Az egész birodalom asz én vendégem! A révkapitány térdrehulla: – Éljen a király! És mindenkinek esz volt a véleménye. És akkor emelém poharamat: – Mától kezdve pertuban vagyok a lakossággal! Szervusz, nép! – és ők üvölték – szervusz, király!”
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
