borús égbolt
Utazunk, de miért?
Fotóért, Facebook- és Instagram-bejegyzésért? Azért, hogy megmutassuk a szomszédnak? Vagy élményért, felfedezésért, önmagunkért?
Tagja vagyok egy utazós csoportnak a népszerű közösségi portálon, ahol egyre gyakrabban futok bele ilyen jellegű kérdésekbe: „Egy-két hétre megyünk a Kanári-szigetekre, Máltára, Ciprusra, Milánóba, Barcelonába (a sor tetszés szerint folytatható). Mit érdemes megnézni? Milyen látnivalókat, időtöltést ajánlotok?” E posztok láttán merültek fel bennem a nyitó kérdések. Ugyanis én itt valamit nem értek, talán mert még abból a klasszikus fajtából vagyok, aki azért utazik el valahová, mert évek óta az álmaiban szerepelt egy ország, egy város, egy épület, egy természeti látnivaló, amit feltétlenül meg akart nézni.
Manapság viszont egyre gyakrabban szembesülhetünk azzal, hogy megkerüli a szekér a lovat, azaz egyszer lefoglalunk repjegyet, szállást, s aztán majd valami lesz. Annak idején André Gide azt mondta, hogy a három alapvető bűn, amit az európai ember leggyakrabban elkövet az, ha igazi mondanivaló nélkül beszél, igazi szomjúság nélkül iszik, és igazi vágy nélkül fekszik le valakivel. Ez szerintem ma sincs másképp, legfeljebb kiegészíthető a sor az igazi kíváncsiság nélküli utazással.
Na jó, ha nem is bűn ez, mindenesetre károsnak káros a jelenség. Főleg az úti célra nézve. Mert jóval kevesebben lennének egy-egy felkapott helyszínen, ha a tömegből kivonható lenne a „csak úgy idecsöppentem, s ha már itt vagyok, megnézem” turisták száma. Mert igen, a turistainvázió sokakat zavar, a nem elhanyagolható gazdasági előnyök ellenére is. A javuló életszínvonalnak, a fapados repülőjáratok sokasodásásának és előnyös árainak, az olcsóbb szálláshelyek elterjedésének (kempingek, Airbnb stb.) köszönhetően sokkal többen utaznak ma, mint néhány évvel ezelőtt, és ez a tény a népszerű, divatos desztinációk esetében már tetemes, gyakran helyrehozhatatlan károkhoz, elviselhetetlen problémákhoz vezet. Nemrég olvastam, hogy míg 1995-ben 500 millió turista járt-kelt a világban, 2017-re az 1,3 milliárdot is elérte az utazók száma.
Horvátország egyik látványosságát, a Plitvicei-tavakat tavaly 1,7 millióan keresték fel. Az Unesco felszólította a nemzeti park vezetőségét, hogy keressenek megoldásokat a hely tehermentesítésére, mert a túlzsúfoltság veszélyezteti a természeti csodát. Emelték hát a belépőjegyek árát, és előzetesen regisztrálni kell a látogatáshoz. Velencében ezen a nyáron már fejenként 3 eurót kell fizetniük azoknak, akik nem ott szállnak meg, csak néhány órára látogatják meg a várost. A hírek szerint a pénzt a rongálások helyreállítására fordítják. De volt már turistaellenes tüntetés Barcelonában, morgolódnak az izlandiak is.
Vannak, akik csak egy adott beállításban, egy adott hátter előtt elkattintott fotóért indulnak útnak. Sőt az is lehet, hogy éppen egy Instagram-fotó miatt utaznak, hogy ők maguk is elkészíthessék pont ott azt a képet. Egy közkedvelt online magazin cikkéből tudom, hogy a jelenség már nevet is kapott, ez lenne az overtourism, azaz túlzott turizmus, és a cikk szerzője szerint a lényege az, hogy valósággal „halálra szeretünk” egy-egy népszerű látványosságot. Vannak szegényebb vidékek, ahol a helyiek mindent megtesznek az utazók kielégítéséért, mert itt és most az egyetlen megélhetést jelenti számukra a turizmus, és (akárcsak mi az erdeinkkel) nem gondolnak arra, hogy ez egy törékeny, könnyen kimeríthető erőforrás. S az Insta-rajongók ész nélkül kiélvezik, amit kapnak, cserébe otthagyják a pénzüket és szemetüket, majd utánuk a vízözön…
Az „utazunk, de miért?” mellett legalább annyira fontos összetevője a témának tehát az „utazunk, de hová?” kérdés is. Elmegyünk hetedhétországon is túl, de ha azt mondom, Bukovina vagy Hátszeg, a kerci kolostor vagy a szebeni Astra-múzeum, sokan csak néznek értetlen szemekkel, esetleg elhúzzák a szájukat, és befizetnek egy bulgáriai nyaralást vagy egy törökországi „ólinkluzívot”.
Pedig talán az is rendezné valamelyest a túlzott turizmus jelenségét, ha elsősorban a saját térségének, országának csodáit próbálná megismerni az ember, ha pedig távolabbra kacsint időnként, csak oda menne el, ami tényleg fontos neki.
Akár tetszik, akár nem, ma már szembe kell néznünk azzal, hogy ez a nyaralunk a nyaralásért jelenség valóban veszélyezteti a természet és az ember által létrehozott csodákat. Korlátozni természetesen nem lehet az embereket, de valami tudatosságot, kultúrát csak bele kéne csöpögtetni az utazásba, mert hanem letarolunk mindent… És a gyermekeinknek akkor mi marad?
Asztalos Ágnes
