Utazni nem mindig élvezet
Az utazás az egyik legnagyobb stressztényező, mégis alig várjuk, hogy idegen tájakat fedezzünk fel, kimozduljunk a megszokott környezetünkből, ismeretlen emberekkel barátkozzunk, bepillantsunk mások életébe, kultúrájába, szippantsunk egy nagyot a jóból. Azért is stresszes az utazás, mert eleve kilépünk komfortzónánkból, váratlan helyzetek adódhatnak, a repülés is – bár egyesek szerint megszokható – felborzolhatja idegrendszerünket. Az ottlét rendszerint az alkalmazkodásról szól, hozzászokni a klímához, az időeltolódáshoz, vagy akár a párnához, ágyhoz, ahová nyugovóra térünk. Aztán az utolsó pillanatig izgatjuk magunkat, hogy minden rendbe legyen, hiszen olyan messze vagyunk az otthontól, erősek kell maradnunk, hogy hazajussunk. Itthon nagy boldogság tölt el, hogy végre hazaértünk. És akkor kezdjük élvezni a legjobban az utazást, nosztalgiázunk, álmodozunk, hogy emlékszel, milyen jó volt, amikor itt és ott voltunk. Persze, a rossz emlékeket is felidézzük, hiszen ez is életünk részévé válik.
Nem vagyok kényes, de az se mindegy, hogy milyen maga az utazás, az oda vezető út minősége. Nyáron Bukarestből repülővel utaztunk Nápolyba, s fene gondolta, hogy épp ezen a rövid útszakaszon lesz életem legrosszabb útja. Másfél óra fent a levegőben nem a világ, gondoltam, pikkpakk eltelik. Igen ám, de amikor kiderült, hogy kik az utastársak, először viccesnek találtam, aztán bosszúsan konstatáltam a helyzetet. Rokolyás asszonyok, válogatott cigánylegények tódultak fel a fedélzetre, mindegyikük kézipoggyásza legalább két kisebb bőrönd, és számtalan szatyor, „raffianecc” volt. Tolakodtak, hangoskodtak, mint egy zsibvásárban. A szagukról kisebb esszét lehetne írni. Mexikói távolsági buszon sem láttam efféle népséget. Mivel nem fért a csomag a tárolókban, ölben fogták a sok cuccot, alig szuszogtak alatta. Számtalanszor utaztam, de ilyet sehol nem tapasztaltam a nagyvilágban. Csoda-e, hogy Európában úgy tekintenek a román állampolgárokra, mintha a távoli Indiából érkeztek volna?!
Nagyálmos Ildikó