Május lévén, egyre inkább közeleg az óvodai, iskolai szereplések, záróünnepségek ideje. A napokban nyolcadikos diákok készültek a közös fotózásra, mert manapság már az általános iskolák végzőseinek is készül tabló. Nemcsak egy vidám osztályképet tesznek majd el emlékbe a gyerekek, hanem egy átlagos, mesterkélt, gyakran közepes minőségű „portréval” lesznek gazdagabbak. Az osztályfőnök egyetlen kikötése a fotózás kapcsán: holnap mindenki jöjjön fekete-fehérben, hogy legyetek egyformák. Legalább. Aztán megérkeznek a gyerekek, a fiúk öltözete még képes megközelíteni az egyformaságot, mert a férfiing ugyebár az férfiing, legfeljebb az árcímkén szereplő összeg, az anyag minősége különbözhet, de az a fotón úgysem látszik. A lányoknál már más a helyzet, ki csipkés-habos, ki melltartóig kivágott, ki enyhén megsárgult, egyszerűbb darabot vesz magára. Az átlagos fotós, az osztályfőnök fogja a fejét, mert az összkép borzasztóan messze van a vágyott egyformaságtól. Szereplésekkor még keményebb a helyzet. Hiszen a fekete-fehér valahogy elérhető, de azon belül van aztán minden. A kevésbé tehetős helyzetűeknél látszik csak igazán, hogy teljes ünneplő „szerelés” raktáron tartása egy olyan plusz anyagi teher, amit nem engedhetnek meg maguknak. Eltaposott sportcipő a fehér harisnyás lábon, már-már kinőtt fekete szoknyácska, fehér blúzocska a kislányon, és feszengnek a fiúk is a „nőttükre” vásárolt, vagy éppen már szűk ünneplőnadrágban, -kabátban, -ingben. És általában ők is sportcipőben (ennél már csak az van alább, amikor rendes „székely csizma” helyett fekete gumicsizmát húznak a napközis kisfiúk az anyák napi szereplésre). Szóval az ünneplő nálunk többnyire valami nyögvenyelős, félreértelmezett, és igen, gyakran ízléstelen „valami” lesz, ami sok családot kerget őrületbe, nem beszélve a már bimbózó önérzetű serdülőkről. Mindegy, mert egyetlen szempont az egyformaság. Azon belül, kívül teljesen mellékes, hogy az áldozatok hogyan érik el ezt, hogy évről évre költségbe verhetik-e a szülők magukat az egyébként olyan ritka fekete-fehér eseményekért, vagy kölcsönkérik a szomszédtól az öltözetet, vagy csak megvonják a vállukat. Úgysem ők állnak a közönséggel szemben, a gyermek meg túléli valahogy. Miért ragaszkodunk ennyire gyerekek esetében is a fekete-fehér egyformasághoz? Bennem semmiféle megütközést nem váltana ki egy vidám, mindennapi ruhába, farmerbe-pólóba, szoknyába-blúzba öltözött gyermekkórus, ahol mindenki önmaga, és feszengés nélkül, felszabadultan énekel a szereplésen. A farmernadrágos-kapucnis felsős szavaló sem, ha amit mond, az valamennyire róla is szól, nemcsak egy formális, a felnőttek naptárában kipipálandó esemény egyik mozzanata. A gyerekek miért nem lehetnek gyerekek a róluk szóló eseményeken? Érdekes jelenség az egyenruha kérdése is. Egyre több iskolában szeretnék a diákok az uniformist, és bevallom: nekem, aki mindig utálta a kötelező egyformaságot, eléggé fura ez a jelenség. Tudom, értem, ők azt nem élték meg, amit az én korosztályom, és tulajdonképpen jó is, ha szívesen vállalják egy közösséghez, intézményhez való tartozás megmutatását. Egyetlen indok szokott kiborítani a „legyen, vagy ne legyen egyenruha” kérdésben: ha a szülők és pedagógusok azzal érvelnek a „legyen” mellett, hogy az uniformis elfedi a társadalmi, azaz anyagi különbségeket. Ennyire azért ne dugjuk a fejünket a homokba! Az egyenruhához is kell cipőt húzni, táska is kell a kézbe, a zsebbe telefon, a karra óra, hidegben dzseki, kabát is, nem? És ezek a darabok továbbra is jól mutatják a pénzt, avagy a pénz hiányát, tehát nem változott semmi. Valóban ennyire uniformizálni akarjuk a gyerekeket? Ünnepelni csak egyformán lehet? Bizonyára sokkal nehezebb az egyéniségeket kezelni, időigényesebb megtanítani az ízléses, kiemelkedőbb alkalomnak megfelelő öltözködés protokollszabályait, az udvarias viselkedés, megjelenés alapjait. De azzal olyasmit kapnának, amit később is felhasználhatnak. Mert ami rájuk vár, az nemcsak fekete-fehér helyzetekből áll… Asztalos Ágnes