Hetvenéves Kincses Elemér író, drámaíró, rendező. A kerek évforduló kapcsán családról, hivatásról, színházról és irodalomról, sikerről és mellőzöttségről beszél Székely Ferenc kérdéseire válaszolva. – Színésznek, rendezőnek vagy írónak tartja magát? – Mindháromnak. Sőt: horgásznak, teniszezőnek és családapának is… – Marosvásárhelyen született a háború után, a hírhedt 1946-os szegény esztendőben. Mit meséltek szülei ezekről az évekről? – Édesapám tartományi törvényszéki elnök volt – az utolsó magyar ebben az állásban –, de nekem soha nem volt gyermekkoromban karórám, biciklim, sőt szőnyegünk sem volt… Emlékszem, Előd bátyám síjét Emese nővérem kapta, aztán két év múlva én… „De nyugodtam alszom”… – mondta édesapám… – Tízéves volt 1956-ban, emlékszik még arra a bizonyos „forradalmi hangulatra”? – Minden szünetben felfutottam a Bolyai Líceumba, vittem a híreket Elődnek és Emesének, fáradtan, izzadtan, de büszkén. Úgy éreztem, hogy része vagyok valaminek. Édesapámat pedig november 4-én este láttam életemben először sírni… – Mi volt a kedvenc tantárgya az iskolában? – A magyar, a történelem és a torna. – Miért választotta a színit, volt már némi kapcsolata korábbról a Tháliában dolgozókkal? – Abban az utcában laktunk Marosvásárhelyen, ahol a Színművészeti Főiskola volt. Rengeteg gyönyörű lány járt akkoriban oda! S volt egy csodálatos magyartanárnőm, Zoltán Ildikó, aki megszerettette velem a versmondást. – Első írása 1967-ben jelent meg az Utunkban, s rá öt évre Forrás-kötettel jelentkezett, Bekötött szemmel cím alatt. Miről szólnak novellái és karcolatai? – Életemről, elnyomásról, a túlélés lehetőségeiről, szerelmekről… – Néhány évig, ’68-tól ’75-ig Kolozsvár nagynevű magyar színházánál dolgozott színészként, amire mindenképp büszke lehet. Milyen emlékei vannak a jeles társulatról, neves színészeiről? – Akkor írtam meg a Senecát, 24 évesen, Gyergyóalfaluban, három nap alatt. Ötvenszer ment Szatmárnémetiben, két román színház is előadta, és megrendeztem a Vajdaságban is Sinka Karcsival. Ez volt az én egyszemélyes forradalmam! Különben gátlásos színész voltam, egy-két nagyobb szerepem adódott, de inkább statisztának használtak. Jó iskola volt! Volt olyan előadás, ahol én Sinkovitscsal egyszerre voltam a színpadon… Ezt nem lehet elfelejteni! És azt sem, hogy milyen gyönyörű, életre szóló barátságok szövődtek közöttem és Liba, Dédi és Pali (Bencze Ferenc, Nagy Dezső és Mihály Pál – szerk. megj.) között. – Eközben a marosvásárhelyi Szent­györgyi István színiakadémián elvégezte a rendezői szakot 1972-ben, és visszakerült Marosvásárhelyre, az akkor épült új színházba. Előbb rendező, később pedig művészeti igazgató. Milyen szelek fújtak akkorjában a romániai magyar színházak tájékán? – Egyszerre, egy időben dolgozott Erdély magyar színházaiban Harag György, Taub János, Tompa Miklós. Ilyen egyszerű a magyarázat. Mellettük meg felfújt dilettánsok. Épp, mint ma… – Van-e olyan színházi esemény, amire most is mosolyogva gondol vissza? – Kolozsváron történt 1970-ben. A színpad alatti öltözőben kártyáztunk. Ott volt Bencze Feri, Nagy Dezső, Mihály Pali… Ügyelő hangja: „Gyerekek, futás, lekéstek!… Liba, lekéstek!…” Rohanás. A díszletajtó előtt Liba lefékez, visszafordul: „Gyerekek, milyen darabot játszunk?…” – Mint rendező, művészeti igazgató, a magyar társulat vezetője, gondolom, sok híres-neves szerzővel került kapcsolatba az 1970–80-as években, sőt később is. Említsen meg néhányat közülük. – Sütő András, Székely János… András még hatvanéves koromban is Elemérkének szólított. Évtizedekig együtt pisztrángásztunk hol a Nyárád felső folyásán, hol Szováta patakán, hol másutt… – Régebb mi volt a szokás: a színház kereste meg a szerzőt és megrendelte a darabot, vagy a kész darabbal kopogtatott a drámaíró, aztán vagy elfogadták, bemutatták, vagy tovább kilincselt? – Is-is. Nincs, nem volt recept… – Egy történelmi regénynél, amit este, ágyban nyújtózkodva olvasunk el, mennyivel több egy történelmi dráma, amit hús-vér alakok, akarom mondani színészek hoznak emberközelbe? – Nem több!… Más. A belső, agybeli színháznak nincsenek korlátai. A konkrét előadás lehetőségei korlátozottak… Talán ez a különbség. Az avantgárd rendezői – mármint a tehetségesebbje – ezeket a határokat feszegetik. Több-kevesebb sikerrel. – Mi a véleménye, miért voltak annyira sikeresek a 70-es években a Harag rendezte Sütő-darabok, de ugyanúgy a Páskándi-, Kocsis István-, Bálint Tibor- vagy épp a Csávossy-darabok, amelyeket ugyan más-más rendező vitt színre, de volt egy közös, reményt adó üzenetük a néző felé? – Ma vannak dolgok, amire azt mondjuk: környezetbarát. Az akkori előadások emberbarát előadások voltak. Most hullámokban ömlik a szenny. A nézőket pedig azzal a hülyeséggel köszönti minden színház: kellemes szórakozást! Jó, legyen, nem bánom… Szórakozzon a Csárdáskirálynőn, rendben, de ne a Caligula helytartóján például. Manapság eltűnt az előadásokból a katarzis. Az is baj, hogy rengeteg ideológiai hontalan cselleng a színházak körül. Néhol az élén… – 1979-ben mutatták be Szatmárnémetiben, s persze azután, vándorelőadás keretében, Erdély több színpadán, az Ég a nap Seneca felett című sikerdarabját. Miről szól a mű, mi volt az üzenete a hazai magyar nézők felé? – Az alapkérdés nem változott, nyílt sebre tapint. Lehet-e a humánum eszközeivel harcolni a sátán ellen? Akkoriban tudtuk, hogy Néró kicsoda. Mi meg mindnyájan többé-kevésbé Senecák voltunk… Sajnos filozófiával, emberséggel, most már az egész világra, főleg ránk, európaiakra vicsorgó sátán ellen, lehet harcolni, de lehet, hogy mi leszünk a vesztesek… Ki kellene találni valamit, amíg nem késő… – Rá két évre, 1981-ben, szintén az Északi Színházban mutatták be a Trójában hull a hó című drámáját, amely nagy sikert aratott mind a hazai, mind a külföldi nézők körében. Mondja: sohasem vették észre, hogy ez valójában a hatalom ellen szól? – De igen! A Teatrul folyóiratban már kinyomtatva várta a megjelenést. Akkor hívtak fel az illetékesek. Egyetlen kérdésük volt: „Kincses elvtárs, kik a görögök és kik a trójaiak?” Válaszoltam: „A görögök, azok a… görögök és a trójaiak… a trójaiak…” Másnap bezúzták a már kinyomott több száz példányt. – A fenti darab címe önkéntelenül hozza a következő kérdést: fenntartja, hogy egy sikerkönyvnek vagy -darabnak a cím adja meg az első löketet? – Azt hiszem, igen, de nem minden esetben… – Rendezői pályafutásának egyik csúcsa a craiovai Nemzeti Színházzal kialakított jó kapcsolat gyümölcse: több román nyelvű darab rendezése ismert színészgárdával. Milyen darabokat rendezett Craiován és más román nyelvű színházakban? – Craiován több darabot rendeztem, legszívesebben a Megtorlásra emlékszem, tizennégy éve van műsoron. A Tartuffe is egyik kedvencem azok közül a darabok közül, amelyeket Craiován rendeztem. Megemlíteném még a brassói Amadeust és a Tótékat, a galaci Senecát, a nagybányai Bernarda Alba házát, és több bukaresti rendezés közül talán a Szerelem átka című darabot. – …És külföldön? – Rendeztem Bécsben, Budapesten, Szabadkán, Egerben, Pécsett. Legközelebb a szívemhez a bécsi Lola Blau és a Budapesti Nemzetiben a Helység kalapácsa. Felejthetetlen marad számomra Sinka Karcsi, a szabadkai színház Ég a Nap Seneca felett főszerepében. – Mit szeretett volna még színre állítani, de objektív vagy szubjektív okok miatt ez nem jött össze? – A Hamletet… – Mi lehet egy rendező legnagyobb álma? – Az, hogy a megálmodott előadás legalább 80 százaléka megegyezzen az eredeti elképzeléssel. Száz százalék nem létezik! Legalábbis én még nem láttam ilyet… – Közelebbi tervei, megbízatásai? – A Soha című regényemből musicalt írtunk. A dalszövegeket én írtam, a nagyszerű zenét A. G. Weinberger szerezte. Az előadást Vásárhelyen rendezzük. Ezenkívül várnak a Spectrum színházba, és a napokban keresett meg újra a craiovai nemzeti… – Már az elején tisztáztuk: nemcsak rendező, hanem író is. Kérem, sorolja fel eddig kiadott könyveinek címét, műfaját. – Bekötött szemmel – novellák, karcolatok, Trójában hull a hó – három dráma, Csatorna – dráma, ez megjelent román fordításban is, akárcsak a Soha regény, amelynek egyébként nemrégiben jelent meg az új, hangoskönyvet is tartalmazó kiadása, Mindörökké – regény, Macskutyák – négy dráma. Ezek a művek 1972 és 2016 között jelentek meg. – Mi van a fiókban, amit idén szeretne befejezni? – Regényen dolgozom. A címe már megvan: Anna a művésznevem. – Hol járt a nagyvilágban, s hová szeretne még eljutni a későbbiekben? – Montreal, Szentpétervár, Berlin, Bécs, Belgrád… Alaszkába szeretnék még eljutni. – Nemrégiben kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Milyen díjakban részesült még? – Pro Cultura Hungarica, a brassói fesztivál kiválósági díja Rebengiuc-kal megosztva, a kisvárdai fesztivál Harag György-fődíja, a szentpétervári fesztivál egyik díja, a szatmári fesztivál fődíja. – Néhány szót családjáról… – A második házasságom sikeresnek mondható. Csendben, megértésben élünk. Gergely fiam jogász, Kata lányom teatrológus, Elemér, a legkisebbik fiam joghallgató Kolozsváron. – Milyen kapcsolata van a székelyföldi színházakkal? – A székelyföldi színházakkal nincs kapcsolatom… Évtizedek óta nem hívnak, pedig több igazgató is tanítványom volt… Az okok összetettek: 1. Teljesen másképp látjuk a világot, a színházat, a küldetést. 2. Sokkal rosszabbnak tartanak azon rendezőknél, akiket meghívnak… 3. Sokkal jobbnak!… Ez a pálya ilyen: helyenként könyörtelen, helyenként igazságtalan. Szeretem! – Tehát tanított is a színművészetin… – Két évtizedig tanítottam a főiskolán, boldog időszak volt. Furcsán hangzik, de rengeteget tanultam diákjaimtól… A bolognai rendszer aztán leírt. Ha ma taníthatnék, mindenképp bevezetnék egy új tantárgyat: az Itthonmaradás-tant.