Hetvenöt évet töltött Komán János. Jelenleg szülőfalujában, Marosugrán él és alkot – ír, történelmi búvárkodásait végzi – pályafutása, munkássága azonban Maroshévízhez és környékéhez köti. Költőként, esztétaként, történészként egyaránt számon tartják, de elvitathatatlan szerepe volt a hévízi magyar tannyelvű iskola létrehozásában is. – Hetvenöt évet töltött januárban. Sok ez vagy kevés? – Ha arra gondolok, hogy milyen nehéz volt életem fiatalkori szakasza, és az azután következő években, évtizedekben is mennyi akadályon kellett keresztülmennem, akkor azt mondhatom, hogy sok volt ez a hetvenöt év, viszont ha arra akarok válaszolni, hogy mit valósítottam meg elképzeléseimből, kevésnek tartom ezt a háromnegyed századot. Édesapám harminckilenc éves korában halt meg a sopronbánfalvi gyűjtőtáborban. Édesanyámnak öt gyermeket kellett eltartania. Én voltam a legkisebb. Hatéves koromtól dolgoztam a marosugrai, a kerelőszentpáli kertészetben, kivettem a részem a kukoricakapálásokból, aratásokból, őszi betakarításokból. Ahhoz, hogy minket is segítsenek, a rokonokat is segítenünk kellett. Pluszban még dinnye és szőlőpásztoruk is voltam. Már az államnak is dolgoztam. A kerelőszentpáli állomástól a marosludasi állomásig a vasúti töltések két oldaláról kikapáltuk a gyomot. Két hónap alatt 170 lejt szereztem. Ezzel cipőt veszel magadnak, fiam – mondta édesanyám. Gyalog, mezítláb mentem Radnótra. Jó nagy cipőt vettem, ahogy édesanyám kérte. Amikor hazaértem, és újra fölpróbáltam, lötyögött benne a lábam. Négy éven át használtam. Nem nőttem ki. Most is jó lenne. Ezzel a néhány mondattal azt akarom érzékeltetni, hogy mindenekelőtt igen súlyos anyagi gondjaink voltak, és maradtak még több éven át. – Fordulatokban gazdag, eseménydús pedagógusi pálya áll Ön mögött. Hogyan az indíttatás, hogy ezt a hívatást válassza? – Második-harmadik osztályos koromban Pistike osztálytársammal sokat olvastunk a szénatartójukban. Nagyon szerettük az Angyal Bandi című ponyvaregényt. Nem tiltották el ezt a szórakozásunkat, mert – úgymond – Petőfi is verset írt róla. Aztán megkerestem a költő versei között a róla szóló költeményt. Elkezdtem olvasgatni a szabadságharc hónapjaiban született verseit. Így kerültem kapcsolatba az irodalommal és a történelemmel. És ez a vonzódás egész életemben megmaradt. De a történelmet valamivel jobban szerettem. A Bolyai Farkas Középiskolában, amikor nyolcadikos voltam, az első félévben ókor történetéből nyolcszor feleltetett a tanárom, és mindannyiszor tízest kaptam. A kisebbik nővérem hatására, aki Kolozsváron, a filozófia szakon végezte tanulmányait, ugyancsak erre a szakra felvételiztem. Hat-nyolc helyre több mint százan jelentkeztünk. Nem sikerült. Megijedtünk, besoroznak. Tófalvi Zolival vonatra ültünk. Irány a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola. Bejutottunk a magyar–történelem szakra. Hazamentem. – Na? – így édesanyám. – Bejutottam. – Be jó! Együtt lesztek. – Igen, de Vásárhelyre. Így anyám öröme csak félig sikerült. – Marosugráról indult, Marosvásárhelyen érettségizett, és ott végezte a pedagógiai főiskolát 1965-ben, s rá öt évre Kolozsváron diplomázott történelem szakon. Mi vonzotta a történelem felé? – Elég korán észrevettem, és most is azt mondogatom, hogy a jelentős irodalmi alkotások, legyen az vers vagy próza, komoly történelmi háttérrel rendelkeznek. A nagy költők beleélik magukat a saját társadalmi-történelmi korszakukba, a jelentős prózaírók pedig komoly kutatás alapján írják regényeiket. De még szükséges a megvalósítás módja ahhoz, hogy írásművészetről is beszélhessünk. Ez gondolkodásmód tart engem az irodalom–történelem mérlegén. – Kis településeken tanított a rendszerváltásig, a bélbori kisegítő iskolában és Gyergyóhodoson. Ez utóbbi helyen ma már nincs magyar iskola, magyar tannyelvű osztály. Hogyan került ezekre a helyekre? Valamiért vezekelnie kellett? – 1965-ben a bélbori román tannyelvű iskolához kaptam kinevezést, de amikor megérkeztem, a leszerelés után, december 2-án este a helységbe, nem volt hova lehajtsam a fejem, és a kisegítő iskola vezetősége a 13 épületből álló intézmény egyik szobáját rendelkezésemre bocsájtotta. Másnap azt ajánlották, hogy maradjak náluk, ami azért is tetszett nekem, mert ott a románok mellett magyar tanítók és tanárok is voltak. Még egy év múlva is küldte a tanfelügyelőség a felszólítást, hogy foglaljam el a munkahelyemet. E választás miatt minden évben újabb és újabb kinevezést kellett kérnem a kisegítő iskolához. Talán jobb helyre is kerülhettem volna, ha a főiskolán nem hanyagolom el a tanulást. Jóformán a középiskolában összeszedett ismeretek segítségével végeztem el a hároméves főiskolát. Ám az is lehet, hogy egy-két egyszemélyes lázadásom miatt büntetésnek szánták azt az állást. Minden évben más helységek iskoláiba adtam be a kérvényem, néhányszor kaptam is megürült katedrát, de egy-két hét elteltével megérkezett a tanfelügyelőség érvénytelenítő értesítése: jogosabbnak adták a kinevezést. 1980-ban a gyergyóhodosi általános iskolához kerültem, ahol öt évig tanítottam. Azután visszaküldtek Bélborba, pedig a hodosi iskola nyolcadikos tanulói elsők voltak történelemből a megyei olimpiászon, és minden évben eljuttattam őket az országos versenyre. Az 1989-es iskolai évben Salamáson kezdtem a tanítást, majd 1990 januárjától a maroshévízi O. C. Tăslăuanu Középiskolába hívtak tanítani. – Bélbori évei mély nyomot hagytak Önben, korábban többször mesélt ottani megrendítő, tanulságos élményeiről, s ezek a benyomások prózájában is megjelentek. Amúgy mikor kezdett publikálni, hol jelentek meg versei, rövid prózái? – Első verseim 1962-től az Igaz Szó folyóiratban, az Utunk, Vörös Zászló, az Ifjúmunkás, a Megyei Tükör stb. lapokban láttak napvilágot. A sok antológia közül, amelyekben verseim közölték, az elsőket említem meg: a Kolozsváron kiadott Vitorla-ének és a Marosvásárhelyen megjelent Megtalált világ antológiát. Első verskötetem a Mégis reménnyel cimborálni (1999) elnyerte Budapesten a határon túli költők díját, ezt követte a Kalózok hajóján (2001), Mindig is lesz egy újabb világ (2009) és az Éhes szabadságszobor (2013) című verskötet. A rendszerváltás előtt itt is, ott is közölgettem cikkeket. A rendszerváltás után több elbeszélésemet, novellámat jelentette meg a Romániai Magyar Szó. Irodalomesztétikával kapcsolatos írásaimat a Magyar Napló, az Irodalmi Jelen, a Helikon, a Népújság, a Romániai Magyar Szó stb. közölték. Ezek egy részét gyűjtöttem össze az Emotív közlés művészete és tudománya című kötetbe (2012). – A rendszerváltás után Maroshévízen vállalt közéleti szerepet: a helyi RMDSZ-ben nyert tisztséget, és kitartóan tett minden gáncsoskodás és hitetlenkedés ellenére az önálló magyar tannyelvű iskola megalapítása érdekében. Erőfeszítéseit végül siker koronázta, megalakult a most már 12 osztályos Kemény János Középiskola. Mi adta a hitet hozzá? – Tudtommal elsőkként alakítottuk meg Hargita megyében 1989. december 23-án azt a helyi szervezetet, amelynek magam írtam a programját, majd a következő napon néhány mondattal kibővítettük. A szervezet neve csaknem azonos volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségével. 1990. január 6-án 625-ön vettek részt azon az összejövetelen, amelyen fölolvastam, később, ugyancsak januárban, Marosvásárhelyen is az RMDSZ első jelentősebb nagygyűlésén. Egyik pontja a maroshévízi különálló magyar iskola létrehozását követelte. Voltak gáncsoskodók, nemcsak román, hanem magyar részről is. Nem szabad elfelednünk, hogy a román középiskola igazgatója, Budan Virgil üres naplókat adott a magyar tanároknak, amelyekbe átírták a magyar gyerekeket. Így lett egyik napról a másikra egy magyar középiskolai osztályból nyolc. A megye részéről is támogattak. Beder Tibor volt főtanfelügyelő és Lászlófy Pál István is köszönetet érdemelnek a maroshévízi magyarok részéről. Január 18-án született az a döntés, amely szerint ősztől az 1–8. osztály különválik a román tagozattól. Ennek az önállósuló magyar tannyelvű iskolának lettem az első igazgatója. – Miért éppen a Kemény János nevet választották az új tanintézménynek? – Maroshévízről szülőfalumba utazva sokszor eszembe jutott – a marosvécsi várra föltekintve – Kemény Jánosnak, az erdélyi irodalom legnagyobb mecénásának szomorú öregkora. Többször is melengettem azt a gondolatot, hogy domborművet és emléktáblát kellene tenni a várfalra. Ez az elgondolás egy alapítványt kért. 1993. október 6-án, kezdeményezésemre, létrehoztuk a Kemény János Alapítványt, amelynek alapító okirata a helyi magyar oktatás, kultúra stb. támogatását is fölkarolta. Milyen nevet adjunk az iskolának? – kérdezgettük. Úgy gondoltuk, hogy Kemény János neve nem fog ellenállásra találni. Október 23-án megtartottuk a névadó ünnepséget. Az iskolanevet a felsőbb szervek is jóváhagyták. – Iskolaszervezői, pedagógusi és közéleti munkája mellett mikor jutott idő a költészetre, a prózára, a helytörténeti kutatásokra, a történelemben való búvárkodásra? – Azok a történelem szakos tanárok, akik falusi iskolákban tevékenykednek, igyekeznek olyan dolgozatokat készíteni, amelynek az írott forrási, tárgyi bizonyítékai, emlékező öregei nem kérnek kiadásokat, utazásokat. Én is ilyen helyi történelmi forrásokra meg néhány levéltári iratra, korabeli újságcikkekre és szemtanúk vallomásaira támaszkodva állítottam össze az államvizsga-dolgozatom. Észrevettem, hogy egyes helységekben nagyon értékes, a helytörténetírás számára fontos okmányok találhatók. Etéden Gagyi László tanító 1847-ben épült régi házában, amit múzeummá szeretett volna alakítani, őrizte az 1785-ös évszámmal pirosló faluládát, amelyben ezernél is több XVIII–XIX. századi irat lapult. Félezernél többet olvastam el, és jegyzeteket készítettem róluk. Azokon a parókiákon, ahol megfordultam, jelentős, a helytörténetírás számára nélkülözhetetlen iratokkal találkoztam. Itt-ott cikkeket is közölgettem a kutatások során előkerült dokumentumok segítségével. A maroshévízi református egyház iratai között talált egyik, az első világháborúról szóló papi emlékirat sugallta azt az ötletet, hogy jelentessünk meg egy Helytörténeti Füzetet. Dr. Garda Dezső, Czirják Károly, Farkas Aladár, Rokaly József segítségével hat számot állítottunk össze. A történész kutatómunkája sok időt, kitartást és anyagi támogatást igényel, akárcsak az író, költő alkotó tevékenysége. Egy tanárembernél ezek hiánycikkek. – Egy ideig a sajtóban tevékenykedett, a Romániai Magyar Szó hévízi tudósítója volt. Hogyan emlékszik erre az időszakra? – Az újságírói szakma az egyik legszebb emberi tevékenység. Ismeretségeket kötsz, megismertet annak a vidéknek az életével, történelmével, örömeivel, bánataival, amelyiket képviseled. A sajtónak tekintélye, hatalma van. Egy olyan „fegyver”, amely jó vagy rossz irányba terelheti az emberek, a közösségek, a társadalmak, az országok sorsát. Nekem, a tanári hivatásom mellett, nem volt elegendő időm arra, hogy kellőképpen képviseljem ezt a szép szakmát, de azért jó volt közreműködni vele, mert barátja volt a történelemnek és az irodalomnak. – Nyugdíjba vonulása után hazaköltözött szülőfalujába, Marosugrára. Nem sajnálta otthagyni Hévízt? – Negyvenhét évet éltem azon a vidéken, és ebből harmincat Maroshévízen. Sok jó embert, egy csodálatos tájat, több történelmi eseményt ismertem meg, és velük együtt azt az iskolát hagytam ott, amelyben sok szorgalmas, ügyes diákkal találkoztam. Hozzájuk mindegyre visszatérek. Szeretem őket, akárcsak azt az ötvenkilenc négyzetméteres panellakást, amelytől nem tudok megválni, pedig lenne vevője. – Nyugdíjasként jut ideje az írásra, a történelmi témájú kutatásokra. Melyik a kedvenc kutatási témája? Miért? Hogyan fogadták megállapításait, következtetéseit a szakmai körökben? Csökkent-e mára az ellenállás? – Most is írogatok újságcikkeket, verseket, elbeszéléseket, de inkább a történelmi tárgyú dolgozatok foglya vagyok. Gyakran látogatom a levéltárakat, itthon és az anyaországban. Szerintem és nemcsak szerintem az ágyúöntő és lőporgyártó „csíkmadarasi” Bodor Ferenccel kapcsolatos vitatémát már többen is lezártnak tartjuk, de még mindig van olyan történész, aki – a korabeli iratok mellőzése miatt – makacson ragaszkodik egy túlhaladott állásponthoz, amin már joggal mosolyoghatunk. Bodor Ferenc élete, munkássága még nincs kellőképpen föltárva. Újabban is találtunk, és remélem, hogy még ezután is találni fogunk olyan levéltári iratokat, amelyek jobban meg fogják világítani Csíkszék 1848–49-es történetében Bodor Ferenc munkásságát, amely egy új fejezete a székelyföldi hadieseményeknek. Nemcsak dr. Süli Attila, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, Pál-Antal Sándor akadémikus és jómagam érvelünk amellett, hogy a „bodvaji iskolában”, öntödében Bodor Ferenc tanította meg Gábor Áront a fúrás nélküli ágyúcsövek öntésére, hanem már mások is. A történetírás, a történetírók egyes tévedéseit néha egy-egy újabban fölfedezett korabeli okirattal ki kell javítanunk. Ezt a feladatot magamévá tettem. Örvendek, hogy ebben a vitatémában sikerült a mellőzött igazságot érvényesítenem. – Jelenleg min dolgozik, mivel tölti napjait? – Szülőfalum, Marosugra az 1848-as forradalom és szabadságharc idején Küküllő vármegyéhez tartozott. Úgy értesültem, hogy nem foglalkoztak kellőképpen ennek a vármegyének a szabadságharc ideje alatti gondjaival. Igyekszem összegyűjteni a vele kapcsolatos levéltári iratokat. A három évre tervezett gyűjtő időszakból még nem telt el egy év. Immár több mint 600-at mentettem le a számítógépemre. Ez lesz a könyvem címe: Küküllő vármegye 1848–1849. évi levéltári iratai. Ezek az iratok több dolgozat megírását sugallják. Egyike ezeknek a következő címet viseli: Kolozsi János plébános, a kerelőszentpáli Kapisztrán, Küküllő vármegye nemzetőrségének szervezője. Ezt a dolgozatot a vármegye nemzetőrségről szóló, levéltári iratokat magába foglaló könyv bevezetőjének szántam. Sarány István