szórványos felhőzet
erős felhőzet
Térfoglalás történelmi forgásban
Aki már élt néhány évtizedet, megtapasztalhatta, hogy környezetében semmi sem örök. Anyai nagyapámat 1994-ben kísértük utolsó útjára. Öregségére nem kívánkozott a városba jönni a közeli faluból. A nyolcvanas évek végén nem értettem, amikor behoztuk a városba, miért mondogatta, hogy itt minden megváltozott, már nem ismer rá semmire. Nem tudtam, mi változott olyan sokat, gyermekként semmi változást nem észleltem. A nagyapám számára beszűkülő tér – élettér – számomra még ki sem nyílt addig. Ezt később értettem meg. Kisdiákként, a hetvenes években épült tömbház köré koncentrálódott a mindennapi létem. A tömbház, az iskola, a játszótér, a barátok – minden néhány száz méterre volt egymástól.
Két és fél évtizeddel később, egy augusztusi napon aztán Csíkszereda bontott utcáin találtam magam, A mi utcánk kiállításon. Részese lettem a múltból visszahozott városképnek. Csak bolyongtam a felvételek között, a múlt városában... Nagyapámnak, gondolom, minden részlet ismerős lett volna. A mi utcánk kiállításon sem értettem igazán, hogy nagyapám egykor a régi utcákat, a régi várost nem találta a nyolcvanas évek végén, az újjal pedig már nem akart ismerkedni. Idős fejjel idegenkedett a változásoktól. A nagy bontással a Hajnód is eltűnt, ahová egy fröccsre vagy féldecire betérhetett volna.
Néhány évvel ezelőtt, amikor új arculatot kaptak Csíkszereda terei, mi is idegenkedve fogadtuk az újabb változást. Aztán birtokba és mindennapi koptatásba vettük. A múlt héten, amikor megérkezett a szoborcsoport a térre, órákig néztem, amíg helyükre kerültek alakjai. Sokan végignéztük a térfoglalás pillanatait. Ahogy ott álltam és fényképeztem a történelmi pillanatot, A mi utcánk kiállításának néhány képe villant fel előttem. A nyolcvanas években kiegyenesített utca két oldalát uraló tömbházak látványa. A nyolcvanas évek térfoglalásának eredményei.
A szoborcsoport leleplezése múlt lett mára. Maradandó történelmi pillanat, amit az ember igyekszik elraktározni. Eközben előtörnek a térhez, a helyszínhez kapcsolódó emlékek is, amelyek a múltat a jelennel kötik össze. Ahol ma a boldog emlékű püspök szobra áll, három évtizeddel ezelőtt még egy ideiglenes tribün magasodott, azért, hogy takarja a hátánál tátongó gödröt. A líceum diákjai a párt jelszavait és békegalambot ábrázoló táblákat emelgettek. Vezényszóra. A közelből a bank épületét elhúzták, mert útban állt. Félretolták. Egykor a közelben kápolna, majd milícia is állt – ahogy az ünnepi szónoklatból is kiderült.
A történelem forgásában most a szobor áll ott. Támpontként, kiindulópontként. Ma úgy gondoljuk, örök jelként. Mindannyiunk felelőssége, hogy öregségünkre is megtaláljuk, megmutathassuk ezt a pontot, nemcsak fényképen, nemcsak kiállításon, hanem a valóságban is. Hogy ne azt érezzük: a változó terek elidegenednek tőlünk.
A rendelkezésünkre álló teret nekünk kell kitöltenünk.
Daczó Dénes
.jpg)
