Tanévkezdés – van, ami nem változott

Hargita Népe
Startolt a tanév, személyes jelenléttel, de úgy, hogy fejünk fölött lóg, mint Damoklész kardja, az online oktatás lehetősége. A járványveszély nem tűnt el, mégis sokan megelégednek azzal, hogy tagadják a vírust, tiltakoznak az oltás ellen, és szembemennek minden megelőzést célzó rendelkezéssel. Képtelenek vagyunk végiggondolni a sort: mindannyiunkon múlik, hogy járhatnak-e a gyermekek iskolába, ahelyett, hogy még egy évet vagy ki tudja mennyit képernyők előtt fognak kínlódni. Mert lehet tagadni a járványt, attól az még terjed, s a hatóságok úgy ahogy, de próbálják kezelni a helyzetet, ami újabb szigorítások életbe léptetését jelentheti. Alacsony átoltottság, maszkviselési dac és egyebek, majd megugrik a betegek száma, és ismét zárnak az iskolák. Ez kell nekünk? Pedig aki akarja, látja: alaposan szétzilált mindent az online oktatás. Érdekes jelenségeket lehet tetten érni: vannak például diákok, akik egyáltalán nem örülnek az iskolába járásnak, otthon jobban érezték magukat. Nem, nemcsak a kényelem miatt, hanem mert, mondjuk, megszabadultak az állandó iskolai zaklatástól, a sok fölösleges szidástól, szabálytól, aminek személyes jelenlétben meg kell felelni. Vagy mert nem érzik jól magukat a bőrükben, még inkább visszahúzódóvá váltak, és szoronganak a szociális kapcsolatoktól, az iskolai konfliktusoktól. Ismerek olyan figyelemzavarral küszködő gyereket, akinek határozottan jobban passzolt a digitális iskola, mert szobája nyugalmában jóval kevesebb inger vonta el a figyelmét a tanulástól, mint egy zsibongó osztályteremben. Másik oldalról nézve pedig még nagyobb teret kapott az online zaklatás, a cyberbullying jelensége, amely rengeteg gyermek és fiatal életét keseríti meg, és lehetetleníti el mindennapjaikat. És nem feledkezhetünk meg az „online-ban” megterhelt – inkább túlterhelt – szülő-gyerek kapcsolatról, a leszakadó rétegekről, amelyek még jobban lemaradnak a tananyaggal, akár mert nincsenek megfelelő anyagi és emberi feltételek a digitális iskolásdihoz, vagy tanulási zavarokkal, egyéb mentális nehézségekkel küzdenek. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy iskoláink egyáltalán nem gyermekbarát helyek. A gyermekközpontú, a gyermekek testi-lelki egészségére fókuszáló oktatásnak és a hazai rendszernek nem sok köze van egymáshoz. És az eltelt zűrös másfél tanév alatt sem tettünk semmit ebben az országban, hogy ez javuljon, hogy ne a régi kerékvágásba térjünk vissza az online, hibrid kitérők után, mert az nem volt jó, hanem valami barátságosabb, méltányosabb közegbe. Ahol a megviselt, szétzilált gyermeknek a jóllétével is törődnek, sőt, azzal törődnek elsősorban. Itt állunk most. Adott a kaotikus oktatási rendszer, a kaotikus járványkezelés, az elidegenítő, elszigetelő online oktatás veszélye és az iskolák, amelyek olyanok, amilyenek. Ez az egész olyan, mint a klímaválság: globális, de egyénileg is tehetünk valamit a károk csökkentéséért. Tennünk kell(ene) azért, hogy a gyermekek rendesen járhassanak iskolába, és dolgunk van – nem is kevés – a tanintézetek megreformálása terén.

Asztalos Ágnes