borús égbolt
Talicskában ül egy (öreg) malac!
Talicskában ül egy malac, azt gondoltam, Józsi te vagy! – ez a csúfolódás jutott eszembe egyik este, amikor hazafelé tartottam és utolértem egy furgont, amely két talicskát szállított. Közben az is beugrott, hogy a fent idézett csúfolódást, versikét – vagy nem is tudom, minek nevezzem – osztálytársaink, barátaink emlékes füzeteibe írogattuk. Hüm! Vajon a Z vagy az Alfa generáció tudja, hogy mi is volt az emlékes füzet? Talán, ha azt mondom, hogy a közösségi oldalak egyik nagy elődje lehetett, akkor nem sokat tévedek, és még a zsengekorúak is megértik, hogy mi volt az. A késő esti órában a gondolataim igencsak cikáztak, így beugrott az is, hogy megyeszerte a kortárs- és osztálytalálkozók, bérmálások és (hamarosan) a ballagások, illetve más hasonló közösségi események ideje van. Az ünnepek sokasága között örömünket fokozhatja az is, hogy ezúttal ugyanolyan szabadsággal találkozhatunk barátainkkal, mint a világjárvány előtti időkben. Micsoda öröm, hogy ismét háttérbe szorult az online világ, és mindenféle horgas tekintetek nélkül kezet foghatunk, megpuszilhatjuk, megölelhetjük a külföldről hazaérkező egykori padtársunkat, iskolatársunkat, régi jó cimboránkat. Ha őszinték vagyunk magunkkal, láthatjuk, hogy a végtelen örömben ott van az üröm is, azaz az FFP2-es és más egészségügyi maszkok (amelyek a legnagyobb ostobasággal és fejetlenséggel meghozott járványügyi intézkedések sorában legfőképpen csak arra szolgáltak, hogy a levegőért is fizessünk) úgymond kimentek a divatból, viszont az álarcokból még akad bőven. Vagyis gyakran azt tapasztalni, hogy a találkozókon, közösségi rendezvényeken sokan csak kötelességből, megszokásból adnak virágot, és az ajándékozás mögött nincs vagy kevés az őszinte tisztelet, kedvesség, figyelmesség.
Itt jut eszembe egy plébános, aki a különböző kortárstalálkozók előtt gyakran mondogatta: „Ha nem vesznek részt a találkozó résztvevőiért végzett szentmisén, nem mondanak értük imát, akkor a szentmise végére sincs amiért ideállítsanak virágot recsegtetni.” Ugye, mennyire igaza volt!? Én is azt gondolom, hogy az a közösségi ünnep, amely csak arról szól, hogy a virágárusok, vendéglátósok, fotósok, lakodalmas gazdák és zenészek zsebe vastagodjon (félreértés ne essék, ők is meg kell éljenek valamiből!), az nem sokat ér. Ha az említett találkozások közben tényleg nincs őszinte nosztalgia, jó hangulatú beszélgetés és önfeledt mulatozás, csupán kötelesség, vagy ami annál is rosszabb: képmutatás, akkor talán még az is lehet, hogy a talicskában tényleg ül egy (jó öreg) malac, amelyet bármelyikünkről el lehet nevezni.
Bíró István
web.jpg)
