Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. „Jeszenyin népszerűségét jelentősen befolyásolta hányatott életmódja: a világhírű táncosnővel, Isadora Duncannel, illetve Lev Tolsztoj unokájával, Szófiával megkötött házassága, illetve sokat emlegetett alkoholizmusa.” Bán Péter (1946 – 2006) írta le ezt a mondatot könyvének fülszövegében, de hiába érezte magához olyannyira közel az orosz költészet kirobbanó tehetséggel megáldott, szívtipró, szőke fenegyerekét, valamiképpen nem jutott neki az első kettőből, pontosabban a hírnévvel kevésbé törődő erdélyi vagy székelyföldi feleségekből. Talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy élete néhány esztendejében a mondat harmadik alanyával jegyezte el magát. De azt is olyan szerényen, hogy én nem is tudtam, csupán barátai beszéltek róla, halála után. Valamikor a Hargita szerkesztőségében ismertem meg: csendesen üldögélt egy kopott, öblös, fából készült karosszékben, soha nem sietett, noha éppen valamelyik Hargitán túli faluból érkezett litván, lett, észt vagy nem is tudom még milyen fordításaival, Balti államokbeli úti beszámolóival, és rendszerint a már kötetes csíki költőkkel beszélt a folyosó egyik sarkában, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre jelenlétét. Halkan, szerényen, arcán azzal a jó kisfiús mosollyal, amelyet akkor is megőrzött, amikor Tőzsér József (1945–2013) kiadóvezetői szobájában váltottunk néhány szót, miközben boldogan fogta kezében ennek a könyvnek a tiszteletpéldányait. Pedig a kiadás már nem számított újdonságnak, hiszen szép számmal jelentek meg a lapokban írásai, fordításai, sőt könyvei is, úgy tűnt, hogy a romániai rendszerváltás után végre tud valamit kezdeni azzal a rengeteg jegyzettel, levéllel, verssel, fotóval, újságcikk-kivágással, amelyet vidéki tanárságát szétfeszítendő, hónapról hónapra felhalmozott. Jómagam kétszer jártam szülő- és halófalujában (vajon leírható így?), Székelymuzsnán, de sohasem nála, inkább csak kiugrottam a szomszédos Székelyderzsről és Kristó Tibornak (1949) halála után két évvel írt szép riportjából tudom, hogy már készült az emlékszobája. Elnyílott a ramocsavirág – írta Kristó, ennek a Hargita, Maros és Brassó megye közé beékelt, az országutakhoz viszonylag közeli, de mégis olyannyira eldugott háromszögnek a jellegzetes növényéről, amely voltaképpen nem más, mint a henyeboroszlán. Csíkban is van, csak nagyon ritka. Májusban, egy sziklás, déli hegyoldalon szoktam találkozni vele, egy-két hétig pompáznak a piros virágai, hogy majd egész évben csak a zöld, a tájba simuló levelei boruljanak a talajra. Inkább valamiféle átmenet a lágyszárú növények és a miniatűr bokrok között, valaki apró kövekkel körbe is kerítette, hogy jobban vigyázzanak rá. Így kellett volna tennünk Bán Péterrel is. Válogatta és oroszból fordította Bán Péter. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. Szerkesztő: Megyaszai Kinga, Műszaki szerkesztő: Both László. Borító: Para István)