A jégkorong bűvöletében Hetven évet töltött október 7-én Boda Jenő jégkorongozó, edző, bíró. A kézdivásárhelyi születésű, Csíkszeredában élő nyugalmazott élpedagógussal a születésnap apropóján pályájáról, örömeiről és csalódásairól beszélgettünk. [caption id="attachment_14082" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Balázs Árpád[/caption] – Mikor került Csíkszeredába, és hogyan találkozott a sporttal? – 1945. október 7-én születtem Kézdivásárhelyen. Édesanyám gyergyószentmiklósi eredetű. Szüleim korán elváltak, és a válás után, 1954 őszén kerültünk Csíkszeredába, azóta itt élek. Az első emlékeim közé tartozik, hogy második vagy harmadik osztályba vitt édesanyám beiratkozni a mai Gimnáziumba. Emlékszem, hogy György Anikó néni, dr. György Antalnak a felesége kedvesen fogadott, de hely nem volt, ezért hárman ültünk egy padban Vákár Katival és Texe Emillel. Aztán abban az épületben tanultam végig, 1963-ban ott is érettségiztem. Az évfolyamunkról 14-en, az osztályunkból nyolcan lettek pedagógusok. Mint csíki gyerek, én is a hoki bűvöletébe kerültem. Horosz Béla, aki a kor legjobb műkorcsolyaedzője volt, Hargitai mókusok név alatt egy gyerekcsapatot toborzott, amelyben többek között a Seiwarth testvérek, Gál Péterék és Weirich Marika – aki később Paltán név alatt sokszoros országos bajnok lett – korcsolyázott. A leányiskolába jártunk edzésekre. Később az Akaratnál hoztak létre egy gyerekcsapatot, és mi is jó páran odakerültünk és részt vettünk Csíkszentsimonban a pályaavatón. Ezután az iskola igazgatója Csiszér Lajos lett, s úgy döntöttek, hogy a diákokat kivonják onnan és külön csapatot indítanak, az akkori nagyhírű Lendületet, az Avântult. Ez a faipar csapata volt. Vákár Laji bácsi lett a mesterünk, utána Szabó Pista bácsi, Bara Béla volt az elnök. Fiatal társaság került össze, és 1962-ben meg is nyertük az országos bajnokságot. Ez volt az első ifjúsági országos bajnoki cím, amit Csíkszereda elnyert. – Ekkortájt volt egy kis kitérője az atlétika felé is. Jól tudom? – 1963-ban érettségiztünk, 11 osztályt jártunk egyébként, s kérésre elmentünk katonának, lévén, hogy a hokival lehetett haladni. Egy része ment a Steauához, Basa Jancsi és jómagam a Dinamóhoz. Ott már voltak szeredaiak: Sipos Géza, Mezey Imi, Udvarhelyről Orbán Bandi, Gyergyóból Lénárd Pali – csupa magyar. Aztán a sors úgy hozta, hogy nyáron kokettálgattam az atletizálással, a konstancai Dinamóhoz mentem edzeni, s így a 4-szer százas váltóban, a harmadik köríven két évig, 1964–65-ben országos bajnok voltam. 1965-ben ismét felvételiztem, mert a katonaság előtti felvételim nem sikerült, s bejutottam az egyetemre. Sokan voltunk magyarok Erdélyből, sokat tanultam, s négy év alatt végig tanulmányi ösztöndíjas voltam, így végül 150-ből a 40-dik lettem, választhattam nyugodtan. Nagyon jó lehetőség kínálkozott Brassóba. Azt mondták, hogy ha beöltözök, a szászok mennek el, azt a lakást választhatom, amelyik tetszik. Nagyon kecsegtető volt az ajánlat, de a Dinamo belügyi alakulat volt, beöltözni nem akartam. 1969-ben már családalapítási szándékunk volt, s volt itt a Gimnáziumban hely, hazajöttem tanítani. 1969 júliusában egybekeltünk. – Ekkor a szaktanfelügyelő felszólítására választania kellett, hogy a sport vagy a tanítás. Az állását választotta.... – Megalakult a Lyceum sportegyesület, ami kimondottan diáksportra összpontosított, és maradtam csak edzőnek. Olyan jó emberanyag volt, hogy minden bajnokságot megnyertünk. A felnőttbajnokságban is játszottunk a gyerekekkel, és sokszor uraltuk a mezőnyt. Sok ifjúsági válogatott tag került ki a tanítványaim közül. Edzettem a serdülőkorúak országos válogatottját is. Az 1960-as években már bíró is voltam, megtanultam csehül, és szerettem volna doktorálni a prágai egyetemen. De ahhoz, hogy doktorálhassak, kellett volna a szakszövetségnek és a pártnak a belegyezése is, de a szakszövetség nem adta meg, azzal érvelve, hogy a hoki nem olimpiai sportág, s a sportban amúgy is kevés doktor van, így elmaradt. Ez az egyik olyan álmom, ami nem valósult meg. Ezt tetézte a tanügyminisztériumtól jött utasítás, hogy a hokiosztály megszűnik. – Ez mikor történt? – Ez olyan 1981–82-ben lehetett. Mai napig nem tudjuk, miért történt. Sikeres munka után a jó elnyerte méltó büntetését... Korábban – ha jól emlékszem, 1976-ban – személyes összetűzésem is volt az akkori válogatottedzővel, aki a bukaresti egyetemi csapatnak az edzője is volt, s a játékosaink a meccsen összeverekedtek. Az én padom előtt történt, próbáltam szétválasztani, de ő odarohant a túlsó padról s jól megütött. Én pedig a botot kihúztam a kezéből, s ütöttem, ahol értem. Nem tudtam ki volt, tömeg-e, néző-e, s a feje keresztben elhasadt. Elvitte a mentő, visszajöttek, s Balló doktor azt mondta: baj van a pasassal, nem fog a zsibbasztó, mert pia van benne. Aztán a sportújságba is kiírtak, hogy gyilkos tanár, hokiedző... Hamarosan kellett jelentkezzek Bukarestbe az ügyet kivizsgálni. Végül a miniszter nekem adott igazat, s még egy Trabantot is vásárolhattam soron kívül, hogy járhassam a falvakat. – A hokiosztályok megszüntetése után az I–VIII. osztályoknak is menniük kellett a gimnáziumból. Önt az ekkor alakult 12-es számú Általános Iskola igazgatójává nevezték ki, s az ön igazgatása idején kezdődött meg a mai Nagy Imre iskola épületének építése. Milyen változásokat hozott a rendszerváltás? – A váltás után nem sokkal a Magyarok Világszövetsége atlétikatalálkozót szervezett Dunaújvárosban, ahová Téglás Sándor kolléga udvarhelyi gyerekekkel ment el. Aztán mondtam, hogy nálunk is lehetne egy csapatot összehozni, testnevelés órákon kezdtem figyelgetni, s alakítottunk egy ügyes csapatot, a legközelebbi találkozón Magyarországon jól szerepeltünk. A következő években tízcsapatos nemzetközi versenyt szerveztem. Mindenki meg volt elégedve. Bukarestben is felfigyeltek rá. Egyik nyáron meghívtak a tatai olimpiai felkészítő táborba tíz napra, aminek nagyon örvendtünk, csakhogy egy kolléga egy másik társasággal meglepetésszerűen elment helyettünk, s mi hoppon maradtunk. Én akkor az atlétikai bajnokság szervezéséből kiléptem. Aztán pár éven belül a dolog meghalt. – Ön nemcsak tanárként, edzőként, hanem jégkorongbíróként is tevékenykedett, s ha jól tudom, bemondó is volt... – Igen, 1972-ben én voltam az első bemondó a világbajnokságon. Csak a böki az volt, hogy nem tudtam angolul. Németül igen, csehül tudogattam, végül Miklós József barátom kisegített. Közben engem jobban-jobban kiemeltek. Tagja lettem a Hargita Megyei Jégkorongszövetség vezetőségének, a központiba is beválasztottak, s akkor átadtam a bemondást teljesen Miklós Józsefnek. Aztán én angolul tökéletesítettem a tudásomat, s ami hoki, azt be tudtam mondani angolul is. A bíró-képzést 1969–70-ben én indítottam el, az összes bírót én tanítottam, aki tevékenykedik a városban, a megyében, kivéve Tasnádi Gyurit s Kedves Palit. – Miért szeretett bíró lenni? – Anyagi szempontból nem érte meg. A hokibíró régebb kapott 25 lejt, most kap 50 lejt adózva. Ez egy hobbi, szeretni kell. Bonyolult a szabályzat, szellemi hozzájárulást, gyors döntéseket igényel. Maga a játék szeretete, az élvezete, az motivált leginkább. – Mit érzett olyankor, amikor esetleg a közönség hujjogtatott? – Nem esett jól. Az a baj, amikor reagál a játékvezető, mert van, aki szembeáll, mutatja, hogy odaadom a sípot, gyere le! Az csak olaj a tűzre. Olyan, hogy mind a két csapatnak jó legyen, nemigen történik. Általában a győztes van megelégedve. A közönség szubjektív, mert a szíve oda húz, ahová való, a szája meg ide (mutatja a torkát), nem ad józan ítéletre lehetőséget, s az rossz. Most amilyen nacionalista dologgá kezdett fajulni a szurkolás, nem tetszik. Egyébként a nemzetközi mezőnyben is van ilyen cirkusz. – Volt-e bíróként emlékezetes meccse? – Volt olyan is, hogy a szlovák Bratislava játszott itt Szeredában, s a csapatban olyan nagy nevek, mint Nedomansky vagy Dzurilla. Akkor jött be az a jelzés használatba, hogyha a játékos még valamit szól, s a kezem a derekamra teszem – így valahogy (mutatja), – tíz perc büntetés. Nem telt el sok idő, jeleztem ennek a Nedomanskynak, aki akkora volt, mint egy ajtó. Ő pedig egy következő akció során a nemtetszését úgy fejezte ki, hogy a palánkra sújtott a botjával. Akkor még plexid nem volt. Kapott is tízperces büntetést. S ami fantasztikus, hogy a végén odajött és gratulált. – Hokitörténettel is foglalkozott... – Tizenegyedikben az akkori edzőm, Szabó Pista bácsi azt mondta, valamelyiketek nekifoghatna, hogy írogasson valamit. De akkor kit érdekelt. Amikor Flamaropol írta az 50 év jégkorong Romániában című könyvét, akkor az itteni öregekkel is egyeztetett, s mivel ismert engem, előbb-előbb megmutatta, mit írt, s kérdezte, hogy én is miért nem fogok neki. Nem érdekelt engem. Aztán végül fokozati vizsga témájaként javasolta az irányító tanárom a hokitörténetet. Hát szépen elkezdtem. Szerencsére még mind éltek – Schmidt Béla kivételével – a régi játékosok és játékosnők. Amúgy még mindig él egy, Schmidt Irénke néni Budapesten. Mindenkivel beszéltem, mentem az egyikhez, aztán a másikhoz, de amíg ők maguk közös nevezőre nem hozták, addig nem írtam le az adatokat, mert egyik így, s a másik úgy emlékezett. Aztán később kiadvány lett az anyagból. – Meddig vett részt a jégkorong-életben? – A 2000-es évek elején kezdtek változni a dolgok, kezdték enni egymást a jégkorongszövetségnél, s olyan bakik történtek a világbajnokságon 2008-ban, hogy nem hívták meg a prefektust, vagy nem vették bele a forgatókönyvbe, hogy beszélni fog, s menet közben – mikor már bejelentettem, hogy következik Románia himnusza – jutott eszükbe, hogy mégiscsak beszélnie kellene, de azt mondtam, hogy amit már bemondtam, azon nem lehet változtatni. Akkor engem azzal büntettek, hogy nem mondhatok be. Attól a perctől én többet a jégpályára nem mentem. Egyszer egy idő múlva a prefektussal találkoztam, s kiderült, hogy őt SMS-ben hívták meg. Mondta, hogy szót emel értem, kerüljek vissza, de azt mondtam: ne beszéljen semmit, nem akarok visszakerülni, idegileg is elég volt. De összességében elégedett vagyok. Elismerésben is volt részem: a tanügyminisztérium élpedagógusi címmel tüntetett ki, a sportminisztérium sportmesteri címmel, a Nemzetközi Jégkorongszövetség meghívására pedig részt vehettem 2009-ben a svájci világbajnokságon. – 2009 óta nyugdíjas. Mivel telnek a napjai? – Itthon is kerül tennivaló, emellett egy kicsi házikót építettünk Dánfalván a strandon, oda járunk ki. Van veteményes, kaszálnivaló, gyümölcsös. Tanév közben az unokáimat, Tamás fiam fiait viszem edzésre, Gergő most már nagyon jól lő. Andráska korcsolyázgat. A nagyfiamnak pedig éppen most, szinte születésnapi ajándékként született meg a fia. Külföldön élnek, hozzájuk is kiutazunk néha. Most például a kisunoka érkezése alkalmából... Daczó Katalin