Néhány évtizede, ha vasárnap átutaztunk a csíkszéki településeken (de akár egész Székelyföldön láthattuk), a frissen sepert és locsolt porták előtti pletykapadokon nemcsak idős nénik, hanem egész szomszédközösségek üldögéltek, akiknek hétköznap a bokros teendők végzése mellett nem jutott idő a trécselésre, de hétvégenként így (is) keresték egymás társaságát.
Az idő múlásával, a korszerű gépek, eszközök megjelenésével egyre kevésbé volt és van szükség a szomszédok, barátok segítségére, habár még jócskán vannak példás kalákák. Az online világ begyűrűzése sokakat otthon maradásra késztet, a pletykapadokon rendszeresen üldögélők közül is az örök hazában üldögélnek, így nagyon sok településen eltűntek a lócák. Mindezek hatására is azt látni, gyengültek a kisközösségek. Pedig mekkora erő rejlik bennük…! A vasárnap attól is ünnep volt, hogy találkoztak, beszélgettek.

Az idén ilyenformán lett amolyan kettős ünnep számomra a húsvét. Régen a szomszédaim húsvétvasárnap délután fociztak vagy éppen az egyik porta elé kiülve kártyáztak, jó hangulatban beszélgettek. Aztán az elmúlt években ez a szokás is kimaradt, volt, hogy a kedvezőtlen időjárás, a járványos időszak miatt vagy éppen csak úgy… Idei húsvétkor az eledelszentelés és a reggeli után pihenőre fogtam magam. Telefonhívás ébresztett. A szomszédom hívott, hogy kéne kicsit segíteni, de öltözzek rétegesen, mert hiába a napsütés, megfázhatok. Rögtön tudtam, miről van szó, hiszen behallatszott az utcán üldögélő többi szomszédom nevetése, beszélgetése. Csatlakoztam hozzájuk. Közelebbi és távolabbi szomszédok, kicsik és nagyok tulipánnal díszített asztal mellett beszélgettek, és fogyasztottak mindabból, amit ki-ki magával vitt. Kora délutántól sötétedésig tartott a trécselés, kis közösségi ünnep volt.
Mostanában sok helyen és sokan hangoztatják: vissza kell hozni azt, ami régi. Szerintem a régi rossz beidegződésekre, szokásokra, megkövesedett, nagyon szűk látókörű nézőpontokra nincs szükség, de az egykor jól működő dolgokra, kapcsolatokra, közösségekre annál inkább. Mindezekhez sokszor nem is kell nagy erőfeszítés, anyagi ráfordítás, csak ki kell lépni az otthon kényelméből, nem észrevenni azt, hogy én két kalácsot vittem, a másik csak egy felet, négy órát segítettem, de ő három hét múlva is csak kettőt tud, ja s neki a legújabb autója van, nekem meg csak a 15 éves rozsdásodó. A hasonlítgatás sem önmagunk, sem mások számára nem hoz gyümölcsöt, annál inkább széthúzást, arroganciát, gőgöt eredményez, s a hétköznapokban igazából ezek a legfőbb ellenségeink, nehézségeink. 
Nagyon gyakran azt látni, hogy mivel nem vagyunk megelégedve önmagunkkal, elfordulunk másoktól, méricskélünk, számítgatunk, hasonlítgatunk, beletörődünk abba, hogy nekünk csak ennyire futja. Helytelenül tudatosítjuk magunkban azt, hogy így biztosan nem fogadnak el, s máris kilógunk a közösségből. Kedves ismerős mondása: „Az jó, hogy a pontos elszámolás a hosszú barátság titka, de a szeretetet ne méricskéljük.” Hozzáteszem: se önmagunk, se mások számára – ha tévedtünk, javíthatunk. Méricskéléseink miatt se maradjunk ki a közösségi életből!