Folytatás múlt heti lapszámunkból
 

Antal felkapta fejét. Szemei könnyeztek. „Pap bácsi! Én szívesen abbahagynám a böjtöt, mert a szívem szakad meg az éhező állatok miatt. De azt, hogy az a gazember akarattal belerúgott édesanyámba, miután már tehetetlenül a földön feküdt, azt nem tudom megbocsátani!” Mindketten hallgattak, majd Antal folytatta: „Pap bácsi! Ha már itt van, nem mondaná el a roráté második szakaszát, mert nem jut eszembe. Azt tudom, hogy Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat, de a következő sorokra nem emlékszem. Megkérem szépen, mondja el!” Erre a nem várt kérdésre János pap bácsi meglepődött. Aztán hirtelen, rákezdett: „Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok, olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket; elrejted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.” A beállt csendben nézte egy darabig az asztalnál ülő Mátyás Antalt, majd keresztet vetett, és csendesen, köszönés nélkül elment. Antal többször elismételte, amit a pap bácsi mondott, hogy ne felejtse el, aztán estig a teljes rorátét imádkozta megállás nélkül.
Böjtmás havának tizennyolcadik napján Mátyás Antal szinte elégedetten ült az asztalnál. A már betanult könyörgéseit, imádságait megállás nélkül mondta, mikor félhangon, mikor magában. Összekulcsolt kezeit az asztalra tette, fejével pedig az imák ütemére bólogatott. Aztán dél körül abbahagyta, és az állatok keltette hangzavarban kinézett az utcára, és magában megállapította, hogy sokkal kevesebben járnak az úton, mint az előző alkalmakkor. „Biztosan kiprédikált János pap bácsi vasárnap. Nem baj, ha nem járnak olyan sokan errefelé. Félelmükben elkerülnek. Most legalább sokkal többen tudják, hogy miért böjtölök. Biztos, hogy immár a tettes is tudja. Remélem, retteg!” Ez a felismerés megnyugtatta. „Ez a hatodik alkalom, hogy böjtölök. Nem értem el vele semmit. Nem tudtam meg, ki volt, aki ellopta a fehérpofájút, és belerúgott az édesanyámba. Szegény, nagyon megviseli. Csütörtökön este szó nélkül elmegy, szombat reggel korán, szinte hajnalban hazajön. Megnéz, hogy nem esett-e valami bajom, aztán végzi a dolgát. Alig beszélgetünk. Ha kérdezem, csak igennel, nemmel, nem tudommal válaszol. Sokat sír. Jövő héten s az azután valón bevégzem a szántást, vetést. Csak figyeljek oda, mit hova vetek. Ahol köles volt, oda nehogy kölest, vagy ahol búza volt, nehogy búzát vessek megint, mert akkor gyengén fog ereszteni. Kikacag a többi gazda. Mostanában mintha mindenki kerülne. Vannak, akik már nem is köszönnek. Félnének tőlem? Hiába próbálom megmagyarázni, hogy nincs, mitől féljenek, nem hallgat meg senki. Vajon megtudom, ki volt a tettes? Már csak három böjtnap van hátra. Azalatt kiderül? János pap bácsi azt mondta, hogy bízni kell az isteni gondviselésben. Én bízok.”
...
Böjtmás havának huszonötödik napján, pirkadatkor, amikor még árnyéka sincs semminek, halkan kopogtattak. Magas, sovány, kissé meggörnyedt testű ember lépett be, mocskos ruházatban, sáros lábbelikben. Csendesen becsukta maga mögött az ajtót, miközben hátralesett, hogy nem látja-e valaki. Hosszú, zsíros haja ziláltan omlott nyakára. Borostás arcán a bőr petyhüdten ráncolódott, félig leeresztett szemhéjai álmatlanságról árulkodtak. Egykori barátja, Simon András állt a szobában.

„Te? Minek jöttél? Mit akarsz itt?”
Meglepődve, hadarva tette fel Antal a kérdéseket. Nem tudta, mit tegyen. Ugorjon fel, és lökdösse ki egykori barátját, vagy hallgassa meg? Végül összekulcsolt kezeit az asztalra tette, ráhajtotta fejét, és hangosan elkezdte a rorátét: „Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat…”
Simon András csak állt, és hallgatta, ahogy Antal imádkozik. Az utolsó versszakot közösen mondták. Simon Andrásnak megeredtek a könnyei. Szipogott egy darabig, majd jobb keze fejével megtörölte mindkét szemét és az orrát. Rekedt hangon megszólalt: „Azért jöttem, hogy hagyd abba! Hagyd abba, mert én voltam, aki ellopta a berbécset, és leütötte Rebi nénit, az édesanyádat. Nem akartam, csak a berbécset, de hirtelen megjelent, és muszáj volt. Nem akartam! ...”
Örömmel teli sajnálat fogta el Antalt. Örült annak, hogy megkerült a tolvaj, de sajnálatot érzett egykori barátja iránt. Felemelte fejét, Andrásra nézett. „Miért tetted ezt, András? Miért nem kértél?”
András félszegen egyik lábáról a másikra állt. „Juhfaggyúért loptam el a berbécset. Kellett. Sok juhfaggyú kellett. Beteg lett kicsi Mariska. Egyetlen kincsünk, ami még megmaradt. Azt mondta egy füvesasszony Máriának, az anyjának, hogy tegyen a hátára és a mellére juhfaggyúba kevert mentaleveles meleg borogatást. Kenje rá, ruhával csavarja körül, tartsa jó melegben a leánykát. Adott egy tarisznyányi száraz mentalevelet. Adtam érte egy Szántimor kenyeret, szatyrostól, mindenestől. Udvarhelyről hoztam. Ott osztják a mirigyeseknek ingyen. Itt leszúrtam a berbécset, hazavittem a kertek alatt, otthon megnyúztam, s a faggyút kiolvasztottam. Mária borogatni kezdte kicsi Mariska mellét, hátát, és két nap után javulni kezdett. Jobban tudott szuszogni, nem köhögött annyit.”
Antal meredten nézett maga elé, majd megszólalt: „Ha kértél volna, akkor levágom az összes juhot, s mind neked adom, ha kell! Miért nem kértél? De hova lettek a te juhaid, András? Sokkal több volt, mint nekem. Azok hova lettek?”
András folytatta: „Én, hogy tőled kérjek, akitől elszerettem Balog Máriát? Azóta, s ezután sem foglak kérni semmire. Nem tudok a szemedbe nézni. Aztán rászoktam az italra. Mindenünket elvitte. Ami mozdítható volt, mind eladtam, hogy pálinkához jussak. Apám kitagadott, Mária szülei elfordultak tőlünk. Mária kitarott mellettem. Velem maradt, pedig sokszor megvertem, s olykor kicsi Mariskára is kezet emeltem, ha sírt. Hogy száradna le mind a két kezem! Egy darabig napszámból éltünk, de az emberek elfordultak tőlem. Senki nem áll szóba velem. El kell menjek Sükőbe, Farcádba, vagy még tovább, hogy munkát kapjak. Megvert az Isten! Kicsi helyre szorultunk. Aztán hallottam másoktól, hogy János pap bácsi kiprédikált téged a templomban, mert fekete böjtöt fogadtál. Tetted ezt azért, mert megloptak, s anyádat leütötték. Még azt is mondják, hogy addig böjtölsz, míg elő nem kerül a tettes, és meg nem bűnhődik. Olyant is mondanak, hogy ha nem is kerül elő, a büntetés utoléri valamilyen formában. Azóta alig aludtam valamit. Állandóan rettegek, hogy kiderül. Munkába nem járok. Pénzem nincs. Inni nem iszom, mert nincs miből. Pedig úgy kívánom, hogy veszek meg. Aztán vagy három napja kicsi Mariska megint köhögni kezdett, s belázasodott. A faggyú elfogyott, nincs már a mentalevélből sem. Az anyja karjaiban néha megnyugszik egy kicsit, de a láza nem hagy alább. Ekkor értettem meg, hogy nem egyenesen engem ér a büntetés, hanem azon keresztül, aki kedves és drága nekem. Kérlek, könyörögve kérlek, hagyd abba a fekete böjtöt! Nekem pedig bocsáss meg! Könyörögve kérlek! Ha kell, le is térdelek!”
Simon András szemeiből megint megeredtek a könnyek.
Mátyás Antal mereven nézett maga elé. A hallottak feldúlták. Balog Mária jutott eszébe, amint Timár Gazsiék csűrjében egymásba kapaszkodva táncoltak. Sajnálta kicsi Mariskát, de úgy érezte, betegségéhez neki semmi köze. Dehogy akarta, akarja, hogy a leányka beteg legyen. Ő csak azért imádkozott, hogy a tettes kerüljön elő, és nyerje el büntetését. A büntetést Istenre bízza.
„Azt megbocsátom, hogy elloptad a fehérpofájút. Azt az egyet megbocsátom. De azt már nem tudom megbocsátani, hogy belerúgtál anyámba. Azt az egyet nem. Emlékezz vissza, mikor gyermekek voltunk, s úgy adódott, te is ettél nálunk, én is ettem nálatok. Olyan asszonyba rúgtál bele, aki szeretett téged is, és enned adott. Ezért a böjtöt sem fogom abbahagyni. Kilenc péntekre fogadtam, nem örökre, de azt a kilenc napot ki fogom ülni.”
Simon András lesújtva, némán állt. Nem topogott egyik lábáról a másikra, csak meredten maga elé bámult. Mátyás Antal folytatta: „Most pedig menj ki innen Isten hírével! Ha a kapun nem mersz kimenni, menj hátul! Már úgyis ismered ott a járást.”
Simon András csendesen kilépett a házból, becsukta maga mögött az ajtót.
Mátyás Antal elgondolkodott. „Mégis volt eredménye ennek a böjtölésnek. Nem hiába; hiszen Jézus is ezt mondta. Befejezzem, vagy folytassam?… Folytatni fogom. Nem mondok senkinek semmit. Még van a jövő péntek, s az arra következő. Két napot még kibírok, ha már hetet kibírtam. Köszönöm, Istenem, hogy meghallgattál. Köszönöm, hogy nemcsak meghallgattál, de segítettél is. Nagy a Te hatalmad. Ésszel fel sem érhető. Köszönöm Istenem! Köszönöm!…” Sötétedésig imádkozott.

Folytatjuk