2.

Sorozatunk első részében Márkos András szobrászművész eszmefuttatását ismertettük a Petőfi-ábrázolások időbeli alakulásáról, eljutva a reformkorra jellemző törekvésig, mint az idealizálás, a megszépítés, a retusálás, és „annyira eluralkodott ez a közhangulat, hogy Petőfi igazi alakjának művészi megformálását egyelőre lehetetlenné is teszi”.

Márkos ugyanígy „üres, pózoló, édeskés” műnek nevezi Izsó Miklósnak a budapesti szoborpályázatra beküldött alkotását, és a „díjnyertes Huszár Adolf-szobor is inkább a széles gesztus szónoki pátoszának alapján lett első, ahogyan egy külsőséges kor látta a költőt, de formáinak emberi hitele, tartalma nem meggyőző, maga az emberi típus sem megfelelő, öregebb és lágyabb karaktert sugall”. Állítása alátámasztására Arany Jánost hívja segítségül, aki az avatás után, a szobor „leleplezésének melegében” feljegyezte, hogy „Petőfi sohasem pózolt, meg hogy hasonlítani sem erősen hasonlít”.
A Petőfi-kép alakításához egy újabb erő járult hozzá Márkos szerint: „A forradalomba, az elnyomásba, az ellenállásba belefáradt, kiegyezésre hajlamos indulat, a mindennapok javait, érvényesülési lehetőségeit élvezni akaró szándék párosul az uralkodó osztályoknak azzal a törekvésével, mely az állandóan kényelmetlen, mert a »rendet« felforgató, igazságot kimondó Petőfit »ad acta« kívánja tenni és az ügyet lezárni, a nyugalmasabb emésztés érdekében.” Így hát „Kényelmesebb tehát őt egy hősi pózba merevíteni, s ezzel megadni neki a köteles hódolatot, viszont kiparírozni általa azt az eleven erőt, amely állandóan felborulással fenyegetné a különben jól kikalkulált egyensúlyt”.

Márkos szerint „Adynak és nemzedékének köszönhető, hogy ezt a hivatalos ünnepi felfogást sikerült megtörni”, előkészítve a talajt „az igazi Petőfi alakjának megrajzolásához”. Mint írja: „E folyamat Illyés Gyula Petőfijében összegeződik s teljesedik ki az irodalomban. A képzőművészet most is hátrább maradt. Köllő Miklós 1897-ben Segesvárt felállított Petőfi-bronzszobra – mely a háború után onnan sajnálatosan elkerült – még mindig kissé pózos ugyan; vízszintesen oldalra kinyújtott jobb karja a csatatér felé mutat, mintegy idézve a verset: »Ott essem el én a harc mezején«, s bár ennek még mindig van egy egyetlen gesztusra korlátozó jellege, mégis emberi tartalma mozdulatnak, alaknak sokkal több, érződik rajta valamiféle szent ihletettség – szóval mindenképpen jobb, emberibb és petőfibb volt a Huszár Adolfénál.”

A szerző kitér a háború utáni időszak Petőfi-ábrázolásaira is, megjegyezve, hogy Ferenczy Béni alkotta abban a korban az „egyetlen jelentős Petőfi-szobrot”, „amelyen még csak a »hivatalos« Petőfi-alak tagadása jut kifejezésre – nincs merev hősi póz, ellenben van egy élő emberi figura és típus”. Ennek dacára Márkos sosem tudott ezzel a szoborral megbékélni, „Ugyanis a hivatalos ünnepi Petőfi tagadása mellé az emberivé tételnek nem éppen a legszerencsésebb útját választotta Ferenczy, amikor túlhajtotta a karcsúságot keshedtséggé, a ruha redőzetét szánalmasan szűkre szabva adta az alakra, egyszóval a barangolás és éhezés, az elnyűtt öltözet olyan öncélúan naturalista részletezését adta, mely Petőfi iránt részvétteljes szánalmat is kelt, nem pedig azt a csodálattal vegyes megindultságot, amit ő maga: fennkölt szelleme, egyenessége, forradalmi kiállása, európai­sága, tisztánlátása, következetessége és siratnivaló fiatalsága jelent. Meggyőződésem, hogy Petőfi fennkölt, büszke szelleme, ha látná, elutasítaná a részvétkeltésnek még a gondolatát is, mint magához nem méltót! Ferenczy Béni pedig századunk egyik nagy magyar szobrásza”. 

Medgyessy Ferencnek, az 1948-ban Debrecenben felállított Petőfi-szobor alkotójának pedig azt rója fel, hogy „a művész egyénisége vált uralkodóvá annyira, hogy Petőfiét nem hagyta kellőleg érvényesülni”. Mint írja, „Medgyessy a tömör, gazdag, parasztian széles formák kedvelője, stílusideáljának megfelelően jelenítette meg Petőfit, de épp ez a stílusideál nem alkalmas eléggé Petőfi lényegének kifejezésére. Az egyik ruganyos acélpenge, a másik nagy, széles, magasra nőtt fehér kenyér”.

Márkos András a „milyen a valódi Petőfi?” kérdésre adja meg a választ írása végén, utalva az Egressy Béni által készített dagerrotípiára, amelyet a forradalom centenáriumának évében talált meg a Nemzeti Múzeum fiatal irodalomtörténésze, Rózsavölgyi György, egy levélben tett utalás nyomán. Itt hadd jegyezzük meg, hogy a képet a fotográfiai szenvedélynek hódoló színművész, Egressy Gábor készítette, a költő jegyajándéknak szánta menyasszonyának, Szendrey Júliának, de elégedetlen volt a látottakkal. Adrovitz Anna írja az Arcpoetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012) albumban, hogy Petőfinek a felvétel „nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: »Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.« A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.” Ezért rejtőzködött a felvétel egy évszázadon át a költő leszármazottjai által őrzött tárgyi emlékek között. A kép azonban nagyon rossz állapotban volt, „Végre találtunk egy hiteles Petőfi-fényképet, és mégsem tudjuk, hogyan nézett ki a költő” – hívta fel rá Escher Károly (Szekszárd, 1890. október 22. – Budapest, 1966. február 16.) fotográfus, fotóriporter, operatőr, figyelmét egyik barátja, s megkérte, hogy segítsen a kép restaurálásában. Escher elvállalta a munkát, s mint a Petőfi igazi arca című, a Ponticulus Hungaricus 2006. októberi számában megjelent írásában felidézte, „Tisztán és kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből Petőfi fényképét anélkül, hogy ecsettel vagy ceruzával hozzányúltam volna.” Következtetése is egyértelmű: „Nyugodtan meg lehet állapítani: a regenerált Petőfi-dagerrotip tényleg Petőfi egyetlen és hiteles fényképe.” Escher szerint „Az új, hiteles Petőfi-kép megjelenése nagy meglepetést keltett azért, mert egyetlen festői ábrázolás sem hasonlított a tisztára vegyi úton regenerált, tehát kétségtelenül hiteles képhez. A szobrok pedig egyéb forrás híján a festői ábrázolások után készültek, jóval Petőfi halála után. A fantázia szüleményei. Ha kézbe vesszük az új Petőfit, ami legelőször szembetűnik: a szemei! Csodálatos lángoló, világító szemek. A kortársak, akik leírták Petőfit, nem tudtak szabadulni a lenyűgöző tekintettől. Finom kis pelyhedző bajusz, kis francia szakáll, boltozatos homlok tűnt elő a kis ezüstlapon. A Petőfi-arc problémája véglegesen megoldódott.”

Folytatjuk.