(Folytatás)
Nemcsak korai írásaiban használt Tamási ősszimbólumokat. Vizsgáljuk meg, hogyan jelentkezik az archetípusok rendszere az írónak egyik kései, érett írásában, a Csipogó madárka című novellában, amelyet 1964-ben írt. Az egyik legrégibb, leggyakoribb, a bűn és bűnhődés archetipikus motívumra épül az írás. (...) A tekervényes cselekmény mélystruktúrájában ott vannak sokszor a minden idők archetípusai. Már a novella expozíciójában az alaphelyzetet rögzítő részben archetípusok sorával találkozunk: „Duzzadó nyári éjszaka volt, s nyugtalansággal teli. A hamuszín éjben, mint a tengeri cápa, megbújva lapult a falu. Illatok buggyantak a légben, s mint tarka parázs, a derengésen át illatoztak a kerti virágok szirmai. A csűr zsúpfedele alatt egy denevér surrogott, és a rongyos szalmában madarak motoszkáltak. Szimatolva róka lopakodott a gyümölcsöskertben, s rezzenve állt meg valahányszor gyümölcs pottyant a fáról. Duz­zadott minden. S feszengett a nyugtalanság”. A helyszín látszólag ismert: a farkaslaki szülőháztól keletre levő kert, ahol Tamási élete legharmonikusabb pillanatait töltötte. Gyermek- és felnőttkorában gyakran pihent meg hanyatt fekve a gyümölcseiket érlelő almafák alatt. Ez a hely azonban, a novellabeli, más: az archetípus tömb elemei közt a viszony disszonáns – feszültségként jelentkezik a harmóniaigény. A hely (falu, kert), az évszak (nyár) pozitív értékek, és a napszak (éjszaka ’veszélyhelyzet’) oppozíciója nyugtalanságot sugall. Akárcsak az éjszaka és a derengés ellenpontozott jelenléte, vagy a virágok, érett gyümölcs (pozitív értékek) és a denevér, róka, lehullás (negatív archetípusok) oppozíciója. Azt sugallják, valami végzeteset érlel az idő. „Duzzadozott minden. S feszengett a nyugtalanság.” – ismétli meg az író az expozíció kulcsszavát: nyugtalanság. Várakozáskeltő ez az ismétlés. Vajon mi fog győzni, a jó vagy a rossz – teremtődik meg tudatunkban, tudattalanunkban a feszültség. A látszólagos konkrétumok mögött tehát háttérjelentés húzódik meg, amely most szövegszervező erővé lép elő: harmóniakeresés. Nyújtott expozíciójú a történet, a továbbiakban megtudjuk, Szálka Lukács, a székely fiatalember is tele van nyugtalansággal, korán ébredt ezen a hajnalon ifjú felesége, Borica mellett, akivel három éve házasok. „Jó egészségnek örvendnek, szeretik egymást” – véli az asszony, akinek keble szintén derengve és nyugtalanul duzzad, érik benne a kívánság embere iránt. Keblein „paradicsomi derengéssel” (kezdet-archetípus, a boldogság ígérete) marasztalja felkelni készülő emberét: „Maradj még!” „Hiszen vasárnap hajnalán voltak (ünnep, kezdet), amikor a hitvesek is elportyáznak a Paradicsom (boldogság földje) táján. Ha nem lett volna vasárnap, akkor is csak pirkadat volt még, mely időszak elejétől fogva a legalkalmasabb arra, hogy a madár (szerelem-őskép) csicseregjen, s hogy szóljon legalább egyet a kakas. (A kakas sok kultúrában – a miénkben is – a szexuális, a férfipotencia ősszimbóluma.) Így érzékelteti az író archetípusok sokaságával, hogy hajnallik a szerelem a fiatalasszonyban. „Mint a kertből a rózsafa a teteje alatt két nagy labdarózsával, úgy hajolt ki az asszony az ágyból.” A rózsa az ókorban a szerelem istennőjének volt a virága, a népdalokban is a szerelmes társ archetípusa: „rózsám”. A férj azonban miért, miért nem óvakodik a közeledéstől. A madár-őskép variációjával érzékelteti ezt enigmatikusan az író: „…ha marad, könnyen meglobbanhat benne is a természet, s akkor a tűz (szenvedély-archetípus) elharapódzik esetleg, hogy meghervasztja az ágat, melyre aztán nem száll, ha kedvezne is az alkalom, más madár.” Vagyis mintha más szerelmi élményre számítana a férj. „Nyílik, nyiladozik a reggel”, s a helyzet is mintha világosodna. A férj kellve-kelletlen bevallja a feleségének, hogy megígérte a szomszédasszonynak, Annának, a Mózsa özvegyének, hogy lecsapja, lekaszálja Guzsorban, az erdei tisztáson azt a kis füvet. Az erdő archetipikus jelentése: tudattalan, titkokat őrző, tudó hely; a tisztás: hely, ahol valami történik. „Erdők karéjában fekszik és ciheres helyen, ahol maga az Isten sem veszi tán észre, történjék kettejük között (Anna és Lukács között – a szerző megjegyzése) bármi” – anticipálja Tamási az elkövetkezőket. Nő a feszültség, a férjből kibuggyan: bizony Anna is ott lesz a kaszáláskor, szokás szerint ebédet visz a kaszásnak. A cselekmény inkább a hősök tudatában, gondolataiban halad előre. Archetipikusan, a fény erősödtével derül világosság a lappangó dolgokra. Lukács emlékezik. Újra az erdő archetípusa jelentkezik, a múlt, a tudattalan, a szinte feledésbe menő dolgokra derül fény. Negyvennégy nyarán, a háború idején Lukács és súlyosan sebesült barátja, szomszédja, Anna férje várakoztak, pihentek a fák között. „Nyugvóhelyükön elaludt Mózsa, s elszundított ő is. Ha nem lesz vala az a madár, amelyik a feje felett oly szorgosan csipogott, talán ő is álomba esett volna egészen. De a madár serényen szólt, a piros fejét sűrűn billegette, miközben halványkék hasa és zöld háta egyre villogott.” Új tartalommal jelentkezik a madár-archetípus: ébren tartó, megtartó erő, szerelem. A piros köztudottan a szerelem színe. Az egyenes függő beszédszerű belső monológ ezután az asszony, a feleség tudatában szólal meg, közöl valami rendkívül fontosat:„Úgyis Annát akartad elvenni.” Tehát ez a helyzet, egy tragikus szerelmi háromszög áll előttünk, archetipikus cselekménybonyolítási eszköz, igen gyakori a világirodalomban. Egy férfi és két nő (animus és anima), egyik a hites feleség, a másik, akit valaha szeretett, feleségül akart venni. Újabb fontos tényt közöl az író Lukács erdő-emlékezése által: irigységből-e, könnyelműségből-e, de annak idején cserbenhagyta volt bajtársát, az Anna férjét, aki emiatt veszett oda a háborúba. Erre emlékezteti az erősödő fényben újra meg újra megjelenő csodamadár, amely egyúttal szerelmi hívóeszköz is. És a gyalogösvény mellett korhadó keresztfa (keresztény-archetípus) arra emlékeztet: így feszíttetik léte keresztjére gyöngeségei miatt az ember. Lukács nem is sejti: az emlék-erdő, a panaszmadár, a múltja elől egy kegyetlenebb jelenbe menekül. A következő színhely a tisztás. Az a hely, ahol valami fontos fog történni. Virágos itt a fű, pozitív élménnyel kecsegtet. Ott áll a közepén egy magas és terebélyes cserefa. Ez a fa, amelyre a pihenni vonuló Lukács akasztotta a kaszáját, s amely később újabb jelentéssel gazdagodik, eget-földet összekapcsoló világfaként szerepel. Egyelőre a fa az alatta Annával való boldog együttlétet ígéri. De újabb archetipikus jel következik: „A keleti ég majdnem fekete volt, s hajtotta a szelet.” Elemi erejű vihar közeledik, ez a vihar is ősképjellegű, a hősök lelkében dúló vihart hivatott kifejezni. A fekete szín archetipikus jelentése: veszély, halál. Anna az ebédhez friss vízért indul cserépkorsójával a forráshoz, „nagy libbenésekkel csakugyan úgy repült, mint a madár” – láttatja az elmenő reményt az író Lukáccsal. A korsó a megajándékozás lehetőségének ősszimbóluma, a forrás archetipikus jelentése: földanya méhéből származó ajándék. A madár-Anna látvány tán a bűnére is emlékezteti Lu­kácsot: „De a vihart Mózsa kormányozta talán, mert nem várta meg Annát, hanem percek alatt elkomorult az ég, a felhők (veszély), mint a háborgó tenger árja, a fákra nyomultak, s hasogatni kezdett a villám. Aztán az egyik pillanatban tűzbe borult a mező, s az öreg cserefa füstölögni kezdett utána. Amikor Anna megérkezett a korsóval, a fa kérge és a kasza nyele még mindig füstölgött. Lukács pedig a fához dőlve, egy kicsit megbillent fejjel ült. A haja hamuvá égve takarta a fejét, a cigaretta vége a szájában szenesedett meg, a bal füle fekete volt, mint a korom. Anna […] a fogait összeszorította, s nézte egy darabig a holtat. Aztán letette a korsót (lemondott az ajándékozás öröméről), megrázta a fejét […] nehéz és lassú léptekkel elindult hazafelé, hadd mondja meg otthon, hogy Szálka Lukácsnak húzzák meg a harangot.” A sorsharag megnyilvánulásának voltunk a tanúi. A háború viharának romjai fölött egy újabb vihar végzett hősünkkel: vétségért bűnhődni kell. Kettős erkölcsi vétségért tűzhalállal sújtotta az ég Szálka Lukácsot. Far­kas­lakán ma is úgy nevezik a villámot: istenítélete. Tűzhalála által a hős megtisztult bűneitől. A minimálisra csökkent a feszültség, helyreállt az egyensúly, megszületett az expozícióban óhajtott harmónia. Talán ezt fogja hirdetni az égi és földi világot belengő archetipikus jel: a mű végén virtuálisan megszólaló harangszó. Funkciót kapott a bevezetésben látszólag véletlenül ott lévő archetípus is: Vigyázzatok, emberek, a sors, az ősveszély mindig éhes cápaként les ránk. Így teljesedett ki a mű katarzisa.

(Folytatjuk)
Lőrincz József