Pushkarban egy fehér márvány szikh templomba – az „isten házát” jelentő gurudwaraba – is sikerült bejutnunk. Ezt is eléggé őrizték, legalábbis a nyugat-európai fogalmaim szerint. Bizonyos inkriminált testrészek – térd, váll – elfedését (amely keresztény templomokban is elvárás, bár eredetét eleddig senki sem tudta nekem megmagyarázni) és a meztelen lábat lassan megszoktam, de ezúttal is újfent tiltották a fényképezést és a bejáratnál csak egy vizesárkon keresztül, azaz spontán lábmosás után juthattunk be a templomba, pontosabban előbb az udvarába. Ez a szigorúság valahogy nem volt összhangban azzal, amit a szikh vallás nyitottságáról olvastam, amely ma Indiában kb. 14 millió (a világon tízmillióval több) hívet számlál, és eléggé sajátos helyet foglal el a vallások között, miközben néhány fogalma is magyarázatra szorul. A szikhizmust a pandzsábi Nának guru (1469–1539 között élt, hindu szülők gyermeke volt) alapította. A hagyomány szerint harmincéves korában egy rituális mosakodás után eltűnt három napra, amikor pedig előkerült, bejelentette, hogy Isten udvarában járt és rájött, hogy Isten se nem hindu, se nem muzulmán – a két hit között dúlt abban az időben a legádázabb háborúság –, ezért az Istent csak egyszerűen követni kell, úgy, ahogy ezt majd ő tanítja. Aztán elindult hirdetni a tant. A „szikh” kifejezés pandzsábi nyelven tanítást jelent, a szanszkrit „sziszja” pedig tanítványt, tanulót – az ezekből eredeztetett elnevezés így egyszerre jelenti a tant és tanárát. Talán épp ezért, a szikhek az eddig is többször emlegetett, már nálunk is a köztudatba beszivárgott guru – tanítót, vezetőt jelentő – kifejezést alkalmazzák Istenre, de ugyanakkor az alapítóval együtt tíz vezetőjüket meg a szent könyvüket is ezzel a névvel illetik. A pushkari templom az első és az utolsó guru látogatásának emlékére épült. A szikh vallás mindkét korabeli nagy és rivalizáló indiai vallásból merített. A hinduizmusból a karma és szánszára tanát, az iszlámból a szigorú egyistenhitet vette át. Ugyanakkor – és ez nagyon fontos megkülönböztető jegye – elutasítja a kasztrendszert és a purdaht: ez utóbbi a nők elkülönítésének és testük eltakarásának követelményét jelenti. Alapelvei közé tartozik az elesettek segítése és a különösen tisztességes, becsületes életmód. Nincsenek külön papjaik, a szent könyvet olvassák leginkább. A tizedik guru, Góbind Szingh alapította meg a khálszát, a Tiszták rendjét, ahová azok tartoztak, akik hajlandók voltak meghalni hitükért és rendkívül önmegtartóztató életet éltek. A khálszák jellemzője az 5k (ami azt jelenti, hogy a felsorolt öt jellemzőjük a nyelvükön k betűvel kezdődik): hosszú haj, fésű (mely azt összetartja), a kard (mint állandó, elengedhetetlen eszköz), rövidnadrág az öltözet alatt (könnyebb benne harcolni) és acél karperec (erő jele). Az igazhívők igyekeznek a rend tagjaivá válni. A városban élmény volt egy déli templom látványa is, amelynek stílusa lényegesen eltért az eddig látottaktól, mert a gopuram, egy kiemelkedően magas, négyszögletű, csodálatosan gazdag szobordíszítéssel készült torony uralta az épületet és a látványt. Pushkar az évente megtartott, India-szerte híres állatvásáráról is ismert. Ezt igazolandó az utcákon a megszokottnál is több tehén pihent, és amúgy az egész helység leginkább egy hatalmas bazárra emlékeztetett. Ebben valójában semmi különös nem volt, mert ez az érzés gyakran elfogott Indiában, hisz bármerre jártunk, a kiaggatott áruk lengtek körül és mindegyre árusok igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, néha eléggé agresszívan állva el utunkat és terelgetve az üzletük felé, vagy hosszan követve minket, a nyakukból, karjukról lógó játékokat, pólókat, apró istenszobrokat és rengeteg egyebet nyújtogatva felénk. A mindenfelé sétáló, traccsoló, bámészkodó, üzletet kötő, motorkerékpárt szemlélő vagy épp kolduló színes emberforgatag, meg a főzéstől a borotválkozásig, a mosakodástól a ruhamosásig az utcán zajló hétköznapi élet kissé riasztott, miközben óhatatlanul a mindennapjaik részesévé is tett. Albert Ildikó [gallery ids="3472,3473"]