Tókos Szabolcs a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskolában testnevelő tanár, sportolói pályája kezdetén kézilabda-játékos akart lenni az egyetemi csapatban, majd a végső cél egy romániai, esetleg külföldi válogatott lett volna. A fordulópontot egy edzésen bekövetkezett gerincsérülés jelentette. Azóta a játékosként elsajátított technikákat tanítja diákjainak. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – Már gyerekkorban örömöt szerzett a mozgás. Visszaemlékszem, hogy a délelőtti órákban úgy elmentünk otthonról, hogy mindig valamelyik szülő utánunk kellett jöjjön. Az utcabeli gyermekekkel a tömbház mögött mindig valamilyen érdekes játékkal töltöttük az időt, amit orrvérzésig szerettünk játszani, ilyen a lábtenisz, kastély-kidobós, erőgyakorlatok a szőnyegporolón, foci, ahol értük, ott rúgtuk. Egyszóval mindegy, mit csináltunk, soha nem éreztem fáradtnak magam, a legjobb akartam lenni mindenben. A sportolás iránti szeretetem 1995-ben kezdődött, úgy nagyjából ötödik osztályos lehettem. Mivel a mozgás sosem volt elég, és városunkban, Székelyudvarhelyen a kézilabda virágkorát élte, logikusnak tűnt, hogy nekem is ezzel kell foglalkoznom. Ebben a korban már tudatosan végeztem a gyakorlatokat, a délutáni szabadidőmet a kézilabdaedzések töltötték ki. – Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni? – A tanulmányaimat a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskolában folytattam, a sportosztályban. Tudatos választás volt, mert a múltamat annyira befolyásolta a kézilabdajáték, hogy az előttem álló továbbtanulásnál észszerűnek tűnt ezt választani, plusz azt csinálhattam, amit szerettem. Már ekkor leigazolt játékosként átéltem olyan dolgokat, amik lendületet adtak a továbbtanulásban. Így a további tanulmányaimat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Testnevelés és Sport Szakán végeztem, Kolozsváron. Be kell valljam, nem akartam testnevelő tanár lenni, nem ez volt a cél, hanem játékos lenni az egyetemi csapatban, majd egy romániai, esetleg külföldi válogatottban játszani. A fordulópont akkor következett be, amikor egy kézilabdaedzésen olyat estem, hogy a gerincem megsérült. Így azon ügyködtem, hogy sikeresen befejezzem az egyetemet, majd átadhassam testnevelő tanárként mindazt, amit megtanultam az évek során. – Sportolt teljesítményszerűen, mit és mennyi ideig? – A Bethlen Gábor Általános Iskola ötödik osztályában kezdődött a kézilabdajáték iránti szeretetem, és a középiskolán át vezető út egészen az egyetemi évekig tartott. Az életem részévé vált a kézilabdajáték, a versenyekre való felkészülések, az edzőtáborok, a délutáni edzések. Rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam, amikre szívesen gondolok vissza. Sok csapatban megfordultam, nagyon sok embert megismertem a sportág által. Az edzőktől olyan dolgokat tanultam, amiket most kamatoztatni tudok testnevelő tanárként. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Egyszerű embernek tartom magam, „aki mer, az nyer”. Mindig ez a gondolat volt előttem, ha magamat akartam motiválni. Tudom, hogy az álmaimat követtem és megpróbáltam megtenni minden tőlem telhetőt. Az élet bármilyen nehézséget is gurított elém, sikeresen vettem az akadályokat. A tanítványaimnak is ezt tanítom, hogy merjenek vállalkozni, új dolgokat, sportágakat kipróbálni. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? – Az egyetemi évek után 2007-től két évig a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskolában tanítottam helyettesítő tanárként kézilabdát, hiszen ez a szakosodásom, és amúgy is minden a kézilabda körül zajlott. Közben elvégeztem a mesteri képzést is Kolozsváron. Ezt követően sikeresen vizsgáztam kézilabdaedzőnek a Cimbora Házhoz, de sajnos én voltam a legfiatalabb, a legújabb az intézménynél, és az akkori leépítéseknek köszönhetően magam is a munkaerő-csökkentés áldozata lettem. Így engem is eltanácsoltak. Aztán az élet fintora úgy hozta, hogy a Nagygalambfalvi Általános Iskolához kerültem mint testnevelő szakos tanár, ahol nagyszerű, barátságos embereket ismertem meg. 2012-ben, sikeres vizsgázást követően a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskola címzetes pedagógusa lettem, jelenleg is itt tanítok. – Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? – Nagyszerű olyan emberek közt dolgozni, akik a homoródmenti székely hagyományokat megőrizve átadják a tapasztalatukat az estékbe nyúló szuper programokon, véget nem érő történetek elmesélése hallatán, amelyek vidámságot hoznak mindenki szívébe. Szeretem, amit csinálok, és ez tükröződik a gyermekek munkájában is. A kicsiknél „tornabácsi, meg magasbácsi” vagyok. A líceumban a serdülőkori átmeneti állapot uralkodik, ami a fiatal felnőttkorra jellemző állapottá alakul át. Éppen ezért sokszor beállok közéjük játszani, motiválni őket is ezzel, hogy kedvet kapjanak a mozgásra. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – Mikor milyen lehetőségem adódik, a tanulókkal közösen a természet adta szépségekben merülünk el, főzünk, nagyokat túrázunk, délutáni edzéseket tartunk. Bekapcsolódunk a hagyományőrző tevékenységekbe is, amelyek színesebbé teszik az iskolai éveket. Hogyha lehet így nevezni, a munkám egyben a hobbim is. Ugyanakkor szeretek olvasni, önfeledten elmerülni valami izgalmas történetben. Kipróbáltam magam a darts világában is. Ezt a sportot versenyszinten űztem mindaddig, amíg a lányom meg nem született. Fontosnak tartom az apa szerepét a családban, így sokat vagyok a gyermekeimmel, és amint lehetőségem van rá, a család szedi a motyóját, és útnak indulunk világot látni. – Beszélne a családjáról és a szüleihez fűződő kapcsolatáról? – A szüleim a nyugdíjaskor adta lehetőségeket élvezik, jól kijövünk egymással, jó arcok. Amikor összeül a két család, elkacagjuk a múltban történteket, ugyanakkor segítjük egymást mindenben. Van egy szuperhős feleségem, aki megörvendeztetett két szép gyermekkel, és törekedünk arra, hogy amíg élvezzük az életet, olyan jövőt biztosítsunk nekik, hogy bátran álljanak oda a kihívások adta lehetőségek elé. – Hogyan látja a fiatal, tehetségesebb gyerekek helyzetét, van lehetőségük a továbbiakban komolyabb karriert befutni? A telefonos világban érdeklődnek egyáltalán a sport iránt a fiatalok önszántukból, nem szülői nyomásra? – A sportolásra számtalan lehetőség adódik. A tehetséggondozás mindenütt jelen van. Akadémiák, sportklubok vannak, ahol kiváló szakemberek foglalkoznak a tehetséges gyerekekkel. Ebben a digitális világban egyre kevesebb gyermeket lehet az udvaron látni önállóan játszani. Mindezek ellenére edzőként, pedagógusként törekedek arra, hogy olyan pillanatokat szerezzek a tanítványaimnak, amelyek örökre megmaradnak bennük, és a fáradtság ellenére is újra visszatérjenek a küzdőtérre. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében? – Mindazt átadni, amit egykoron én is megtapasztaltam. A cél az, hogy a tanuló ifjúság az iskolai évek alatt, majd annak befejezése után is rendszeres sporttevékenységet folytasson. Váljon szükségletükké, életmódjuk részévé a testedzés. Legyenek az iskolában megszerzett ismeretek alkalmasak arra, hogy önálló sporttevékenységet folytassanak a szabadidő eltöltésekor. Hiszen a tanuló a sporttevékenység által megtanul vigyázni a saját és a társai testi épségére, tiszteli saját magát, társait, edzőjét és közben életre szóló barátságokat köt. Ezalatt megtanul együtt dolgozni másokkal, törekedik arra, hogy jó csapattárs legyen, ugyanakkor, hogy a vereséget kegyesen, a sikert pedig alázatosan viselje el. Az órákon, heteken, hónapokon át végzett kitartó munka létrehozhat egy bajnokot. Megtanulja, hogy a siker nem jön egyik napról a másikra. És nem utolsósorban azt is megtanulja, hogy legyen büszke az eredményeire és legyenek hosszú távú céljai, amelyek folyamatosan előreviszik az életben.

Vlaicu Lajos