Már korábban is olvastam arról, hogy annak idején Miguel de Cervantes Saavedra (1547–1616), a kalandos életű katona és nemesember, mellesleg költő, regény- és drámaíró, világirodalmi szinten az egyik legismertebb hős, Don Quijote alakjának megteremtője, maga is öt esztendeig – 1575 és 1580 között – rabszolgasorban tengődött. Nem hiszem, hogy az akkor már bal karjára részben béna kalandortermészetű urat háztáji vagy mezőgazdasági munkára lehetett volna fogni. Inkább az esze miatt zsákmányolhatták ki gazdái, a tudása révén, hiszen minden valószínűség szerint több nyelven beszélt és széles földrajzi, csillagászati, bölcseleti, katonai ismeretekkel, abban a korban komoly tájékozottsággal rendelkezhetett, és számítással vigyáztak rá muszlim gazdái, mert pénzt ért. Nem sima rab volt, nem amolyan biológiaigépezet-féle, akit állati sorba lehet hajtani és dolgoztatni a földeken, vagy a gályákhoz láncoltan verni holmi kapcsolószekrényként működő korbáccsal. Rodrigo nevű öccsét a kért összeg fejében viszonylag hamar szabadon bocsátották, de Mihály, azaz Miguel életéből öt évet fogyasztott el ez a sorsközjáték. Többször is szökni próbált, de csak azután szabadulhatott, amint a váltságdíjat lerótták érte. Biztos, hogy valami könnyen konvertálható pénznemben történt az utalás, feltételezem, hogy aranyban vagy ezüstben határozták meg az élelmes rabtartók azt a bizonyos összeget. Szóval nem volt ritka a fehér rabszolga sem a sötétebb bőrűeknél anno, akiknek szóban forgó csoportjai – hatalmas egóval – már akkor is igazhitűeknek vélték/hazudták magukat és lenézték a gyaur kutyát. Ne menjünk most bele ebbe.
Hallottam minap egy beszédfoszlányt, amely felidézte Cervantes alakját és munkásságát, úgyhogy elhatároztam, ha lehet, minél hamarabb utánanézek ennek az irodalom- és kultúrtörténeti részletnek, s felhomályosítom magam az író-hadfi rabságával kapcsolatosan.
Szélmalmok kalimpáltak a beszélgetés terében. Úgymond. Képletesen. Mint friss élmények bukkantak fel a történetmesélés széljárásában. Ez hozta közel a Búsképű Lovag alakját… Tulajdonképpen szélerőművek, csakhogy azok a hosszú járatú sofőrök, a kamionosok, akik az országúti cirkálókkal „végighajózzák” keresztül-kasul a pandémia évadán is Eurázsia országútjait Lisszabontól Dubajig, Athéntól Olderfjordig, nem foglalkoztak apró részletekkel, hogy mi is a tulajdonképpeni célja ezeknek az alkalmatosságoknak. Nagy emberek ugyan ők manapság, de mégsem akkorák, mint az utazók voltak. Nem olyanok, hogy elfilozofálgassanak bizonyos részleteken, hanem „csak” profi szállítók, a logisztika szakemberei, akik egyet s mást hoznak-visznek, mert mi dögök vagyunk a munkához, de mások is, inkább hurcoltatjuk a világ egyik sarkából a másikba a szajrét, mert állítólag így jobban megéri.
Térjünk vissza a beszélgetéshez. Az egyik illető azt állította, hogy akkorák, mint egy blokk. – Milyenre gondolsz? – Én akkorára, mint az ott – mutatott a kocsmaterasszal szembeni négyszintes tömbházra. – Nem akkorák! Sokkal nagyobbak! Olyan magasak, mint egy tízemeletes! – vágta közbe a harmadik. Az első megszólaló ekkor gyorsan megpiszkálta az okostelefonját, és a legnagyobb magabiztossággal vágta rá, hogy a Bábolna mellett lévő szélerőmű-parkban láthatók – van ott tán egy tucatnyi is – 110 méteresek, az pedig akkor annyi, mint három tízemeletes ház. Teljesen magától értetődő, hogy – mivel több sörön és féldecin lehettek túl – a téma elkanyarodott egy másik irányba, amikor azt számítgatták, hogy mennyi az annyi, harmincméteres-e vagy több az átlag-tízemeletes. Ha három méter a belmagasság, akkor is csak harminc méter jött ki nekik, mígnem aztán megegyeztek a három és fél tízemeletesben, hogy akkora a standard pannon-szélmalom. Vannak ilyenek Ausztriában, de most már Dobrudzsában is. – Ott olyanokat építettek, hogy a palettái ötvenméteresek. Ami a magyaroknál van, az semmi… Nem tudom, honnan ez a hatalmas lexikális tudás, a netről szopták hirtelen? Nem figyelem különösebben a beszélgetést a továbbiakban, az sem érdekelt, hogy Dubajban mekkorák sorakoznak a sivatag szélén, s mi a helyzet az ilyen típusú energiaforrásokkal Portugáliában.
Egy idő után aztán leülepedett a téma. Úgy zárult, hogy a beszélgetők közül valaki megjegyezte, hogy nem megyünk közel semmihez, nincsen igazán viszonyítási alapunk, s ha van is, az csak valamilyen. Olyan, amilyen. Szóval vissza a nagy spanyol íróhoz. Ne menjek el mellette. Van némi hozadéka a fülelésnek. Avult papíron fogok utánajárni, a világháló csak szamárvezető lesz, hogy milyen is volt az élete rabszolgaként. Vajon megírta-e?