Holnap tölti 70. életévét Kozma Mária. Íróként, könyvszerkesztőként, könyvtárosként a hazai magyar irodalmi és könyves élet egyik meghatározó személyisége. Pályájáról, munkásságáról vall Székely Ferenc kérdéseire válaszolva. – Regényeibe tudatosan építi bele a lírai és a kisprózai elemeket, amivel feloldja a hagyományos prózakeretet, élvezhetőbbé és olvasmányosabbá téve a művet. Mennyire tudatos az efféle regényszerkezet megteremtése? Utóbbi regényeit olvasva, csodálatos lírai, érzelemmel teli képsorokkal találkoztam… – A legtöbb ember manapság igyekszik kizárni az életéből az érzelmi igénybevételt, illetve az igazi és őszinte érzelmeket kényelmesebben átélhetőkre cseréli. Arra gondolok, hogy sokszor könnyebb azonosulni egy fiktív regény- vagy ma már gyakrabban filmhőssel, mint a szomszédban lakó emberről tudomást venni és vele beszélgetni. Némi iróniával azt is mondhatom, hogy végül is az írók erre játszanak rá. Az igazi művészethez azonban ez kevés. Az igazi művészet mindig hordoz egyféle misztikumot. Olykor nem könnyű azonosulni a hőseivel, megérteni is nehéz őket, ha túl messze esnek saját hétköznapjainktól, mégis hat ránk valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan izgalom. Sajnos a misztikus élmények megélése, amelyről annyi gyönyörű és tanulságos klasszikus elbeszélés és „mese” született, már nem igazán témája, azt nem is merem mondani, hogy célja a modern irodalom nagy részének. Így aztán az irodalom sem témája a modern életvitelnek. Ki ír ma már a szentek életéről, az „öreg halászról”, vagy hogy itthon maradjak: a csíksomlyói csodatevő Babba Máriáról mesét?! Mindig meggyőződésem volt és maradt, hogy nekem kötelességem megkeresni, megmutatni a székelyek „öregjeit” és (pogány) szentjeit csodás történeteikkel, és emellett a mai valóságot, nyilvánvalóan úgy, ahogyan én látom. Az ember szomjazza a meséket, a csodákat, a ráción túli történeteket. Az irodalom saját misztikuma, hogyha belemerülünk, befogadjuk a fikcióját, mégis a való élettel találkozunk. A valóság és a mese nem ellentétei és ellenségei egymásnak, hanem egymás alkotórészei, kiegészítik egymást és magyarázzák. Regényszerkezeteim „műhelytitka” végül is igen egyszerű építkezés: az idősíkok váltakoztatása, az elbeszélés töredékessége a mindennapokban is megvalósul, a legegyszerűbb társalgás is „novellaszerű” részekre tagolódik, amikor a beszélő asszociál egy másik történetet, ki-kilép az eredetiből, zárójelet nyit egy jellemzéshez, magyarázathoz, és így tovább. – Mennyire divat ma verset írni? – Jól mondja: divat, mert az amatőrök és dilettánsok a versírást és az önéletrajzot a legegyszerűbb, szóbeli kifejezési eszközként használják és élik meg. A költői mesterség diplomamunkája azonban legalább egy szonett-koszorú. Én ilyet soha nem tudnék írni. – Csíkkarcfalván született, ahonnan több jeles személyiséget kapott a magyar kultúra. Meséljen falujáról, gyermekéveiről, a régi szép időkről… – Az, hogy Csíkkarcfalván születtem, nem több életrajzi adatnál. Édesapám két-három évig ott dolgozott a néptanácsnál, és engem Incze Mária néven jegyeztek be az anyakönyvekbe, úgyhogy a falu nemigen tart számon engem. Édesanyám megbetegedett és engem négy-öt éves koromban édesanyám nővére vett gondjaiba, aztán ott ragadtam, és később a nevükre írattak, adoptáltak, így lett a vezetéknevem Kozma. Mivel ez nem volt titok sem az én számomra, sem a környezetemnek, viszont az 1950-es években eléggé szokatlan helyzetnek számított, már (túl) korán sikerült találkoznom az előítéletekkel. Hiszen még az osztálytársam is így csúfolkodott velem: két anyád van, két apád van, nem vagy rendes gyermek. Világosan emlékszem a nénire is, aki megkérdezte: melyik anyukádat szereted jobban? Nem tudtam választani, s így válaszolni sem. Azonnal jött a sajnálkozó felnőtt-szentencia nevelőanyámnak címezve: ilyen a hálátlan mostohagyermek. Meglehet, hogy innen indult soha meg nem szűnő töprengésem a szeretet természetéről. Akkor találkoztam először a mostoha szóval is, rám vonatkoztatva, megkavarta a természetes érzéseimet. Szívből utáltam a gonoszmostohás meséket is. Íme, egy előítélet, mondom ma, ami ma is él a mesétől a szappanoperákig, miközben a valóság egészen más lehet, gondoljunk csak a mai gyakori és jól működő úgynevezett mozaikcsaládokra. Évek, évtizedek teltek el, amíg pontosan letisztult bennem, hogy nem én voltam a gonosz hálátlan azért, mert nem tudtam választani, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor nem is kell ezt tenni; a kérdés volt gonosz és teli rosszhiszemű kíváncsisággal. – Milyen volt Csíkszereda a 60-as években, amikor oda járt középiskolába; hogyan emlékszik a tanárokra, az iskolára, az akkor még tartományi közigazgatási formában lévő városra, és szellemi életére? – Nem szeretném visszavetíteni a mai tudásomat a városról azokra az évekre. Meghatározó volt viszont dr. Antal Imre osztályfőnökömnek a szellememet pallérozó cselekedete: minden héten hozott nekem egy Nagyvilág folyóiratot, amit az osztályteremben adott ide, így több évfolyamot is sikerült elolvasnom, közben ő valamiféle igazgatói megrovást kapott ezért, úgyhogy titkolózni kellett: a folyosón vagy a könyvtárban csúsztatta a táskámba az újabb számot és adtam vissza én a kiolvasottat. Ilyen kacifántosan bővültek akkortájt az olvasmányaim. Antal Imre kiváló történész, a 80-as években, amikor én a dokumentációs könyvtárban dolgoztam, örömmel kerestem számára a helytörténeti kutatásaihoz az adatokat és könyveket a zárt állomány polcain, később több könyvét is szerkesztettem. – Mi volt első írása, amire emlékszik, megjelent, s talán egy kicsit ma is büszke rá? Hogyan kezdődött irodalmi pályája? – Nem is tudom, hogy pályakezdésnek nevezhető-e, de mindenesetre az első írásom, ami nyomtatásban megjelent, a Pionírújságnak köszönhető. Harmadikos kisdiák voltam és a marosfői pionírtáborban nyaraltam. (Most is Marosfőn rovom e sorokat, ahol nyaranta hosszabb-rövidebb ideig tartózkodom egy kis nyári lakban.) Sátortábor volt, talán a mai cserkésztáborokra hasonlító, emlékezetem szerint én voltam a legkisebb, szeretettel és gondoskodással vettek körül. Volt kürtszó ébresztőnek és takarodónak, zászlófelvonás reggelente, tábortűz este, éjszakai őrség (!), én is sorra kerültem… Erről írtam egy beszámolót, amit közöltek is az újságban. Fantasztikus volt nyomtatásban látni a nevemet, ez bőven elég volt, az olvasói visszajelzés csöppet sem érdekelt, talán a családon kívül, nem is volt ilyen. Az iskolai „irodalmi” önképzőkör tagja voltam, és még általános iskolásként a Timur és csapata példájára írtam egy Karvaly című „regényt” egy vékonyka füzetbe. Verseket küldözgettem az Utunknak, a levélváltás rovatban mindig válaszoltak ezekre, lényegében nem többet annál, hogy megkapták és elolvasták, s egy kis prózai próbálkozásomra, hogy „járjon nyitott szemmel a világban”. Egyetemista voltam, amikor 1967-ben az első karcolatom megjelent az Utunkban, és éppen csak végeztem az egyetemet, amikor megjelent a Forrás-sorozatban első kötetem, a Festett káposztalepke. – Tehát Csíkszeredából Kolozsvárra került, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológiai fakultására. Milyen volt Kolozsvár akkor egy vidéki kislánynak? Hogyan fogadták a kolozsvári – s nemcsak ott – magyar szerkesztőségben a férfi írók, akik azt tartották, hogy a nagy ívű prózairodalmat inkább férfiak művelik – pedig hány nő szellemóriás van a világirodalomban, akik megcáfolják ezt az állítást? – Azt hiszem, ezt úgy kell megfogalmazni, hogy kinyílt számomra a világ, elsősorban persze a művelődés, a szabadabb szellem világa. Volt állandó színház, ahová jegy nélkül is be lehetett surranni, egyetemi és kari könyvtár kifogyhatatlan olvasnivalóval, Gaál Gábor Irodalmi Kör felolvasásokkal, irodalmi ítészekkel, apró magánszámokkal, Echinox, az Egyetemi Diákszövetség többnyelvű lapja, ahol közölni lehetett. A hatvanas évek közepén, biztatás helyett, egy neves kolozsvári író nagy jóindulattal azt javasolta, hogy írjak inkább verset és ne prózát, mert a próza igazából férfimunka. Könnyebben elfogadtak volna múzsaszerepben. A női szerep – egyenjogúság – körüli vélemény persze nagyon ambivalens volt. A témában járatosak azt mondják, hogy a 20. században végre megtörtént a társadalom egészében a női szerepváltás, arról viszont kevesebbet beszélnek, hogy az egyenjogúság felületes értelmezése micsoda zűrzavart alakított a fejekben, miközben lassacskán hozzájárult a nőiesség átértelmezéséhez is. Bár most vonzana engem a „negatív átértelmezés” szókapcsolat, végső soron nem használható, mert súlyt ad ugyan, de nem igaz! Ugyanúgy létezik a pozitív átértelmezés is, ami az egyenlő esélyeket illeti. És itt végeredményben adódik újra és újra a kérdés, bármely irányból is közeledünk: miért rögzült ilyen mélyen az emberekben a hagyományos férfi és női szereptartalom? Akkortájt nemzedékem lánytagjai többnyire lemosolyogták azt az évszázados, évezredes meggyőződést, hogy a nők feladata az otthonteremtés. Elvetettük ugyan ezt a viselkedésmintát, de érzelmileg továbbra is azonosulunk hozzá még ma is, még akkor is, amikor észérveink, sőt a külső társadalmi normák, amelyek szerint élünk, egyebet kérnek tőlünk (vagy engednek meg számunkra)?! Hol ütköznek az új és régi „női” feladatok – érzelmeinkben vagy „csak” a tudatunkban? Mit erősít fel és mit pártfogol a társadalom, mit gyengít, mit enged meg és mit tilt? Mi ma a férfias és mi a nőies? Van erre társadalmi normarendszer vagy közösségenként, történelmi múltanként más és más? Hol a határ az együttélés szabályaiban, amelyen még át szabad lépni – nőies férfi és férfias nő?! –, és hol a határ, amelyen átlépni (élet)veszélyes?! A férfiak például nyíltabban felvállalják a szenvedélyeiket, a nők között sokkal több a zugivó, zugdohányos és zugszexelő – vagy hogy kell ezt mondani?! Bármennyit is kerülgetem a forró kását, újra és újra az egyetlen lényeges „női kérdés” marad: hajlandó-e vállalni a nő érzelmileg és tudatosan is sajátságos női szerepét? És hajlandó-e vállalni fejére a férfikalapot, ha férfias életpályát választ, vagy a családja, a közössége biztonsága, netán élete függ tőle? A többi mind az erre adott válaszból – az igenből vagy a nemből – következik. – Későbbi író- és költőtársai közül kik voltak kortárs egyetemisták? – Nem sorolok neveket, s ennek az oka, hogy sok nagyon okos, nagyreményű induló író, költő, történelem- vagy filozófiaszakos tehetség később valahol valahogyan megtorpant, elveszett egészen, vagy csak szűk körben tevékenykedett például tanárként, helyi lapoknál újságíróként, nevük nem is szerepel már az ismertek, a „profik” között. Hogy kinek-kinek mi őrölte fel egykori világmegváltó szenvedélyét, nem tudhatom. Talán a mindennapok megélhetési gondja, az alkohol, a 70–80-as évek reménytelennek tűnő bezártsága, vagy mindez együtt. A széles körben ismertek viszont az egymás után következő Forrás-nemzedékekhez tartozók. Bár, ha megnézzük a Forrás-sorozat bibliográfiáját, találunk olyanokat, akik egykötetes költők maradtak. Tény, hogy bármennyire is akartuk, nem sikerült megváltanunk a világot, na és a világ sem iparkodott megváltani bennünket. Különben is kevéssé érdekel, hogy az eseti hivatalos irodalmi kánon – amit az aktuális divat vagy éppen politikai elvek befolyásolnak – kit dob fel, és kit ejt. Ez sem olvasmányélményeimet, sem az írók iránti tiszteletemet, sem barátságaimat nem befolyásolja. Húszévnyi könyvszerkesztői munkám mindenféle-fajta írott művel ütköztetett, régi barátokéval szintúgy, mint olyanokkal, akiknek csak nevét ismertem, vagy idegenekkel. A könyv megjelentetését nemegyszer befolyásolta a magánvéleményem, de én igyekeztem, hogy a találkozásból se a szerző, se a szerkesztő ne kerüljön ki „kék” foltokkal. Persze jól tudom, hogy a csoportgondolkodás, a valahová tartozás meghatározza az életünket. Egyrészt közösséget alkottat az egyénnel, másrészt viszont szankcionálja a „másként gondolkodást”. Az előbbi biztonságot ad(hat), az utóbbi viszont szabadságot. Hogy melyikben van több illúzió, azt nem tudom eldönteni, nyilván a valóságban fontos, hogy melyik jut éppen előnyhöz. Örvendek, hogy mindig klikken kívüli tudtam maradni. – Ha már itt tartunk: ki a kedvenc írója-költője a magyar és a világirodalomban? – Nem tudok ilyen „legesleg” sorrendet fölállítani. Amikor ilyesmit kérdeznek tőlem, elbizonytalanodom és zavarba jövök. Én lennék az irodalombarát olvasó, aki minden írót egyformán szeret?! Persze, hogy nem, mert azt biztosan tudom, hogy kiket nem kedvelek. Sok írásba csak belekapok, mert a szerzői nagyképűség és tudálékosság feszélyez az úgynevezett olvasói befogadásban, még jobban zavar, ha az író nem tudja, nem ismeri azt, amiről éppen meg akar győzni engem. Akkor az összes többi a kedvencem? Most kivételezek egyvalakivel: Michael Ende: A végtelen történet. A regény megrázó eseménysora szerint eltűnik a világból a mese – az irodalom –, mert lassacskán eltűnnek azok, akik éltetnék. Lehet, hogy ebben is van valami „jó” – töprengek, továbbgondolva s magam olvasói arcára simítva a regény mondandóját –, ez a hiány könnyebbé teszi az ember életét, mert eltűnik vele a megpróbáltatásra, az emberi szenvedésre való odafigyelés belső késztetése is. Csakhogy ezzel nem könnyebb, hanem nehezebb lesz az életünk. A szenvedés hiányának örömét ugyanis igazából a szenvedés, a megpróbáltatás beköszönte ismerteti meg az emberrel. De akkor már késő! Nem lehet újra megélni! Mint ahogy nem lehet megfordítani a mese varázslatától való elidegenedést sem. A jó irodalom nemcsak szeretetre és együttérzésre tanít, hanem a szeretet, az együttérzés és köznapi hősiesség felismerésére is, önzés nélküli felülemelkedésre önmagunkon és végső soron a sorsunkon. Úgy tűnik, technicizált korunkban mindez egyre ésszerűtlenebb ideálnak, fikciónak tűnik… Mindenesetre nem jellemző a csodált celebekre, még akkor sem, ha látványos, de látszat-mesés sorsot élnek. Ende figyelmeztetése, ahogyan én értelmezem: ha eltűnik világunkból a mese (és az irodalom), eltűnnek a gyermekkorunkat meghatározó, s ezzel felnőttkorunkat is befolyásoló pozitív példaképek. – „Nem kultúrpolitikát, hanem kultúrát kell közvetíteni…” – mondja Takaró Mihály irodalomtörténész. Ezt Ön hogyan látja? – Igaznak, természetesen! A mindenkori hatalmon lévők politikai eszméje, alapvető szlogenje, hogy a jelen jobb, mint amilyen a múlt volt; a mindenkori ellenzékiek azt állítják, az általuk kínált jövő jobb, mint a jelen; a diktátorok múltat, jelent, jövőt valójában összemosnak, egyaránt manipulálni akarnak. A kultúrpolitika fogalomkörében van valami álságos és ijesztő. Inkább negatív csengése van számomra, mert egy eszme nevében be akarja kebelezni magába az alkotómunka szabadságát. Az is benne van, hogy ki kell szolgálni valami hatalmasságot, aki/ami legjobban tudja, hogy mi a jó az alkotónak és mi a jó a népnek – ezzel cinikusan elválasztja őket, szakadékot ás közéjük. Ha megfelelek az elvárt szolgálatnak, akkor jutalmaz, ha nem, akkor… tetszés szerint kiegészíthető az adott kultúrpolitikai elvárások természetével. A „kultúra közvetítése” lehet tudatos az arra hivatottak felől, lehet ösztönös az alkotó művészek részéről, lehet hagyományőrzés, mint a népművészet továbbéltetése. Képi megfogalmazásban: a kultúrpolitika halmazállapota szilárd és dologi, megfogható, behatárolható; ezzel szemben a kultúra közvetítése folyékony, illékony, jóformán észrevehetetlen, mégis nemegyszer katarzissal teli a „befogadása”, olyan élmény, amit önkéntelenül is továbbadunk, és örömmel éltetünk, nem utolsósorban olyan kincs, aminek értéke annál jobban nő, annál nagyobb ajándékot kapunk belőle, minél inkább megosztjuk másokkal. Folytatjuk