A négy évtizedre visszatekintő Csíkszeredai Régizene Fesztivál kiemelkedő előadásának ígérkezik a Máté-passió előadása. A bachi életmű meghatározó alkotásának korhű bemutatása egyben a historikus előadásmódra is ráirányítja a figyelmet. [caption id="attachment_73640" align="aligncenter" width="1000"] Lipcse, Tamás-templom Fotó: Csermák Zoltán[/caption] Az emberek, s ebben én sem vagyok kivétel, szeretünk rangsorokat felállítani. Az egyházzene területén, ha meg kellene jelölnöm az öt – számomra legjelentősebb – művet, némi gondolkodás után Monteverdi Mária-vesperását, Rachmaninov Virrasztását, Mozart Requiemjét, Liszt Krisztus-oratóriumát és Bach Máté-passióját sorolnám fel. Ezért is örültem, mikor az idei Csíkszeredai Régizene Fesztivál repertoárjában felbukkant az utóbbi alkotás. A bemutatóhoz kapcsolódva a műhöz és az autentikus régizenei előadásmódhoz fűződő gondolataimat gyűjtöttem csokorba. Szerencséje volt az emberiségnek, amikor Telemann nem vállalta el a lipcsei Tamás-templomi állást, s Johann Sebastian Bach nyerte el a megtisztelő feladatot. Nem mintha Telemannal rosszul járt volna a legjelentősebb szász város, hiszen a zeneköltő életműve felbecsülhetetlen, s mennyiségében is hatalmas. Így azonban a zenetörténet egy, Telemannt is túlszárnyaló zsenivel gazdagodott. Bach alkotóereje teljében, huszonhét évet töltött a városban, s legjelentősebb művei is ide kötődnek. E történelmi város falai között született meg a Máté-passió is. [caption id="attachment_73641" align="aligncenter" width="706"] Bach-portré[/caption] A passió műfaja a reformáció korában újult meg, amikor a szertartásokon a nép nyelve kapott fontos szerepet. Bach életművének figyelemre méltó eleme, hogy mind a négy evangélista írását feldolgozta. A Márk-passiónak csupán a szövege maradt fenn, s a bachi örökség ismeretében történtek ugyan erőfeszítések a teljessé tételére, de ez inkább olyan zenei stílusgyakorlatként értékelhető, mint Schubert Befejezetlen szimfóniájának kiegészítése, avagy Puccini Turandotjának befejezése. S noha a lipcsei mesternek tulajdonított Lukács-passió szerkezetében megegyezik a János- és Máté-passió struktúrájával – továbbá a zeneszerző saját kezűleg papírra vetett hangjegyeivel találták meg –, máig sem csitultak el a viták származása körül. A hozzáértők a mai napig nem tisztázták megnyugtatóan, hogy valóban a Tamás-templom orgonistájának tollából származik-e, vagy csupán tanulmányozási céllal másolta le egyik, mostanra feledésbe merült kortársának a művét. A János- és Máté-passiót viszont mind a mai napig az oratóriumirodalom kimagasló alkotásai között tartják számon. Az előbbiben Bach még szerényebb zenekari apparátust használt, a hat évre rá 1729-ben (más források szerint 1727-ben) bemutatott Máté-passióban azonban, a korabeli feljegyzések szerint viszont már az akkori viszonyok között jelentős, hatvantagú előadói gárda szerepelt. A két mestermű elemzése oldalakat venne igénybe, maradandóságukhoz hozzájárult, hogy a kor szellemével ellentétben mellőznek minden teatralitást, s az Evangélista végig hűen követi a bibliai textust. A szent szövegekben a történet recitativókban bontakozik ki, az áriák az érzelmi oldalt emelik ki. A művet később Bach átdolgozta, s leszármazottai is használták részleteit, így az eredeti változat már nehezen rekonstruálható. A zeneköltő halála után, mint az egész életmű, a Máté-passió is feledésbe merült. 1829-is aludta Csipkerózsika álmát, amikor Felix Mendelssohn-Bartholdy megmentette az enyészettől, és elindította máig ható kivételes pályájára. Igen, Bach ismét reneszánszát éli. Lipcse a zeneszerető emberek zarándokhelyévé vált, a kutatók az archívumban mélyedhetnek el a szerzemények között. A város híven őrzi neves fia szellemét. A Bach Múzeumban megilletődötten olvashatjuk keze írását, s tekinthetjük meg azt a játszóasztalt, ahol a mester egykor alkotott. A betérőnek interaktív módon mutatják be a zenész életét: orgonasípszerű hangszórókon hallgathatjuk a népszerűbb műveket, megismerkedhetünk a kor jellegzetes hangszereivel. Különösen egy digitális játékpult ragadott meg: az érdeklődők fülhallgatón követhetik a műveket, s gombválasztással felerősíthetik a különböző hangszerek hangját. Így, ami a zenekarban összemosódik, azt külön is tudja élvezni a látogató. A kiállítás mindazt rejti, ami egykor Bach-tanulmányaimból hiányzott. Gyermekkorom rémálmai közé tartozik, amikor édesanyám elvitt kollégája férjének orgonakoncertjeire. A zenész legtöbbször Bach (méltán vagy méltatlanul) elfeledett darabjait mutatta be, s ez egy hatéves léleknek a kínok kínját jelentette. Máskor, a zongoraórán gyakran Anna Magdalena Bach hangjegyfüzetéből püföltem a hangszert tanárom szúrós tekintete mellett. Pedig, ha akkor valaki elmagyarázta volna a szerző éles logikáját, a kis darabok felépítését, s elvitt volna egy hasonló tárlatra, minden bizonnyal nagyobb kedvvel ültem volna a hangszer elé. De térjünk vissza a Fesztiválra! A régizene korhű bemutatásának feltámasztása a XX. század nagy ajándéka a korábbi korok művészete iránt érdeklődőknek. A csíkszeredai programsorozat egyben missziót is tölt be, Kájoni városában fontos szerepet játszik az erdélyi és egyetemes zene hagyományainak éltetésében. [caption id="attachment_73642" align="aligncenter" width="1000"] Bach játékasztala Lipcsében[/caption] A régizene „divatja” nem tekint vissza nagy múltra. Paul Sacher, aki a bartóki életműben is fontos szerepet játszott, 1933-ban Bázelben akadémiát alapított a reneszánsz és barokk művek előadásának korhű oktatására. Albert Schweitzer életművében Bach szeretete és a régizene iránti elkötelezettsége egyaránt megvolt. Bachról francia és német nyelvű monográfiát írt, orgonistaként pedig elvetette a barokk szerző műveinek hatalmas orgonacsodákon való interpretálását. A kisebb barokk orgonák jelentőségét hangsúlyozta a korszellem továbbéltetésében. Napjainkban a spanyol zenei polihisztor Jordi Savall színpadra lépése a régizenét is forradalmasította, lemezei popzenészek korongjainak szintjén fogynak. A Minden reggel című film például két olyan kiváló francia viola da gamba-játékosra és zeneszerzőre irányította a figyelmet, mint Sainte-Colombe és Marin Marais. „Régizenének azt a zenét nevezzük, amelynek az előadási, kottaírási hagyományai megszakadtak, s különböző forrásokból ismerjük meg újra az adott zene törvényszerűségeit – ismertetett meg egy megközelítéssel – 2008-ban készített interjúmban – Malina János zenetudós, a Magyar Haydn Társaság elnöke. A régizene idősávja is kitolódott, míg a közelmúltban a fogalmat Bach koráig számították, később az idő múltával Schubert volt a határ. Napjainkra már a XIX. század második felének európai előadási szokásait – a játékstílustól a hegedűk húrozásáig – is e tudományág kutatja. Természetesen szakmai berkekben nem csillapodnak a viták a korhű előadások módjáról, már a régizene definíciójában is eltérnek a vélemények. E disputákkal a szakma viszont csak nyerhet, s az igazi minőségi zenei interpretáció kerülhet reflektorfénybe. A korhű hangszereken való előadásmód a hallgatót századokkal korábbra repíti vissza, s beleélheti magát az akkori miliőbe. A barokk orgonák megmentésére indított kezdeményezésben – a Hungaroton egyik vezetőjeként – még magam is részt vettem, a berethalmi és a nagydisznódi orgonák felújítása akkoriban igazi szenzáció volt. Természetesen vannak más nélkülözhetetlen instrumentumok is. A tekerőlantra egykor Vivaldi és Mozart is írt műveket, a regal kicsit fülsértő, nazális hangzása nélkül Monteverdi Orfeójának pokoljelenete előadhatatlan lenne. A vonós hangszereknél árnyaltabb a helyzet, a hegedűkészítők aranykora (Stradivari, Guarneri, Amati) Bach korára esik, tehát magában a hangszer hangzásában nagy változást a mai hangverseny-látogató elvben nem tapasztalhat. Itt már viszont felvetődnek az idők jeleinek kérdései: az új vonók korszerű hangzásvilága, a bélhúrok acélhúrra cserélése, mind a zenei élményt szolgálja, de részben eltér az eredeti megszólaltatástól. A rézfúvósoknál más szempontok is felvetődnek, a korabeli készítési technika kezdetlegességét a natúrkürt, natúrtrombita szelep nélküli kialakítását, hangolásának hiányosságát már Mozart is pellengérre állította zenei tréfájában, a Falusi muzsikusokban. A szerpent kinézésre is a névadójára, a kígyóra hasonlított, hangját nehéz volt szabályozni, mára például a tuba teljesen átvette helyét. A zongorák is szerepelnek a diskurzusban. A billentyűsök fejlődése külön kötetet érdemel, annak eldöntése, hogy egy Bach-zongoraversenyt milyen hangszeren adjanak elő, vita tárgya lehet. A preklasszikus kor „ciripelő” csembalójának hangereje – a zenekari összhangzásban – elhalt a többi hangszer mellett, jóllehet technikailag később sokat fejlődött. A fortepiano, a zongora megjelenése hangerőben is jelentős javulást hozott. Egy érdekességet is megemlítek, szintén a Hungarotonnál vettünk fel lantcsembaló-lemezt, Sárközy Gergely építette fel e hangszert, s hangzásvilágát akkor szakmai berkekben is elismerték. Kíváncsi vagyok, e zeneszerszám beleillik-e az egykori hangzásvilágba. Külön felvetést érdemel az együttesek nagysága. A Máté-passiónál már Bach is számtalan kisegítőt alkalmazott mindig az adott terem mérete határozta meg a társulat létszámát. Mozart Don Giovanniját, az „operák operáját” Prágában 1787-ben mutatták be a Városi Színházban. A fergeteges nyitányú, kórusokat mozgató daljátékot egykor tizennégy zenész kísérte. A darab korhű előadása minden bizonnyal ma is csak barokk színházakban lehetséges, egy Metropolitan Opera négyezres nézőterében elveszne a zene hangja. Mint említettem, a régizene követői és a kétségeiket hangoztatók érvei is a zene ügyét szolgálják. Hely, esemény, hangulat, divat határozhatja meg az előadás módját. John Eliot Gardiner Händel Messiásának felvétele az Angol Barokk Szólistákkal és a Monteverdi Kórussal lemezgyűjteményem kedves darabja, viszont a híres Alleluja kórust nagyszabású ünnepi eseményen igazán egy jól zengő énekkarral élvezném. Talán legmeggyőzőbbként Kazinczy szavait idézném a nyelvújítás korából, az érveivel kicsit párhuzamot is tudunk vonni a zenei nyelv és az anyanyelv megtartása-megújítása között: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával.” Dr. Csermák Zoltán