Székelyország – Szerelmes földrajz – Csíkország 18.

Tanácsos a Tolvajos-tetőről, Csíkszereda kilátójáról letekinteni a völgybe, inkább síkságra. Szemben Csíksomlyó híres kettős tornyával, de most nem az bűvöl, hanem a várostól jobbra, azzal összeépülve Zsögöd, az idéz elő rándulást a gyomorszájban és a lélekben. Itt élt a Mester, Nagy Imre, Zsögödi Nagy Imre.
Amit innen látunk, az már az ő képvilága. Nem hasonlatos azzal, hanem azonos. Olyan ez a táj, mint a Táborhegy, ahol bekövetkezett az Úr színeváltozása. Mégis újrateremtette képein a kedves, minden porcikájában ismert világot – a holt és az élővilágot egyaránt –, s amit hozzáadott, az a létértelmezés vegykonyhájában keletkező szellemi hímpor. Összetétele ismeretlen. Emiatt utánozhatatlan.
Piros falu, zöld mező, kék hegy.
Kőfallal kerített, középkori templom, háttere glóriás fény, tűzözön, piros felhők.
Életszer: pajta, csűr bütüje, dülöngélő kerítés, magányos cseber.
Bibliai táj, mitologizált közegben egymásra hágó emberek, kecskék, sírkeresztek, haranglábak, boglyák, fák.
Pityókaszedés, aratás, marokhajtás, almaszedés, izmos, erotikus asszonyok, egymás nyakára hajló lovak, szamarak. Mintha szobrász alkotta volna.
Történelem. Sors. Lét.
És a mindenható természet. Följegyezték, sokáig járt ki a hegybe, mert egy beeső fény csak tíz-húsz percig volt látható évente egy tisztáson, idő kellett a rögzítéséhez.
Magyar írók, költők arcainak titkát leste el, arcképrajzai a magyar műkincstár gyöngyszemei.
Vihar festményén 1956 lángja lobban.
Amilyen a táj, olyan az ember. A nagy öreg iskolát teremtett, Csíkszereda a festők városa lett. Pedig vallotta: „A művészt nem lehet tenyészteni. Sok minden kell ahhoz, hogy létrejöjjön, és befussa útját. A leplezetlen őszinteséghez meg kell szerezni az anyag feletti tudást. Ezt látom, de milyen áldozatok árán jutottam ide (127. old.)… A művészetet nem lehet tölcsérrel az ifjú fülén keresztül betölteni.” (156. old.) (Följegyzések). Nem is tanított ő senkit, csupán példát mutatott több nemzedéknek. Elsősorban azt, hogyan kell megtörni az anyag ellenállását, hogyan kell az anyag fölé kerekedni, s miként kell azzal mégiscsak azonosulni, s felszínre hozni az élet titkait. A névsor hosszú, felsorolni lehetetlen, de kettő az utódok közül szerelmes földrajzba kívánkozik: Márton Árpád és Gaál András. Gyergyó szülöttei, Gyergyóalfalu, illetve Gyergyóditró, de mindketten Csíkszeredában honosodtak meg úgy, hogy hűségesek maradtak Gyergyóhoz. Ők tették kétpólusúvá Csíkország képzőművésze­tét. Csíkszereda és Gyergyószárhegy ez a két pólus. A Lázár-kastélyban művésztelep létesült, Erdély és minden más magyar vidék művészei találkoztak itt. A nagybányai iskola támadt fel a keleti végeken. A tanítványokból mesterek lettek, több százra tehető ma a Csíkországban fölcseperedett grafikusok, szobrászok, festők száma. Viszik tovább a zászlót, amelyik Nagy Imre kezéből kiesett. Művészetük elvontabb, de mentes a posztmodern üresjáratoktól. „Márton Árpád a fehéren izzás szenvedélyével alakítja ki a maga belső tájait…” (Banner Zoltán)
Milyen fontos a két kulcsszó! A fehér izzás és a belső táj! Az első megfoghatatlan, mint a „fehér csönd” az Ady-versben. S milyen a „belső táj”? Milyen az a bérc, tető, lanka, krumpliföld, borvízforrás, vártemplom, amelyik belül, a lélek belső rekeszeiben keletkezik? Amelyik ismeri a szív metamorfózisát? Mert a hazaszeretet mámorában megváltozik a szív. Legalábbis megnő. Csíkországot szeretni kegyelmi állapot annak, aki hozzáadja tehetségének alkotó energiáit, életritmusát, a rajongás extázisát.
Ezt tanulta meg Márton Árpád és Gaál András a zsögödi mestertől.
A földabrosz alakzatai a festők vásznain kézenfekvők. Ilyen ennek a művészetnek a természete, bármennyire is rejtőzködnek újabban a tájképfestők. De szerelmes földrajz az irodalom is, vallomást írnak a költők még akkor is, ha a felszegi sáros utcát vagy a csillagok járását követik nyomon, mint a népdal.

Folytatjuk

Hegedűs Imre János