Kormos István szava illik Csíkország ének- és dallamkincsére: „gyöngytollú zöld madár”. Nincs túlzás a metaforában, szó szerint ismétli az egyik kedves dal szavait az erdőben sétáló páváról: „Kék a lába, zöld a szárnya, aranyos a tolla.” De a sűrítés, a tömörítés a zseni edzőpályáján jött létre, benne van abban a zöld erdőrengeteg állandó mozgása, hullámzása, zúgása, az átváltozás misztériuma, a csíkiak virágos kedve, elpusztíthatatlan élni akarása. Mindaz, ami körforgás a természetben, körforgás az itt élők lelkében is, nóta közben csak ennek a körforgásnak a szédületét ismerik; a szerelem körhintája forog vég nélkül, azon röpülnek a boldog párok; máskor bakacsinba öltözik erdő-mező, „még a fák es sírnak”, mert mást szeret a kedves; a mámor bűvöletében hasonlítja önmagát a legény a csillagos éghez, a lányt rozmaringhoz, amelynek kinyílik a levele, amikor kivirágzik a szerelem, s lehull, ha már elmúlt; a dal kíséri el a bujdosót, világ vándorát, de az is hozza haza, az mutatja az utat a falu tornya irányába; édesanyák jajdulnak fel, apák néma keserve sistereg; katonák honvágya, bánata hajlik meg a csillagtalan ég alatt; csizma sarka reccsen, lány szíve dobban; malom zúgása, kémény füstölése cinkossá és jelbeszéddé válik. S a legszebb sikoltás? Jajkiáltás, amelyik hozsannába csap át? Erdélyi zsoltárnak is nevezik. Kodály gyűjtötte az első strófát Gyergyóalfaluban, második szakaszát Kallós Zoltán Moldvában: Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál Nem szereti helyét, el akar bujdosni. Ki kell onnan venni, új helybe kell tenni. Ki kell onnan venni, új helybe kell tenni. Áldott ez az apa, ki kertecskét kertel, S áldott ez az anya, ki virágot ültet. Másnak, nem magának, más ember fiának, Gyönyörűségére maga magzatjának. Először a bánat búg föl, a lány bánata, akit boldogtalanságra kárhoztattak rossz házassággal a szülők, s aztán – mintha a Gondviselés fogná a kezüket – az édenen, a földi mennyországon munkálkodnak. Nincs vége, nincs hossza ennek a kincsnek, csak mélység van, s mértékegysége a rajongó szív dobbanása. * * * A negyedik alámerüléshez nem is kell lefékezni a rajongó lélek fordulatszámát, ezek után nem szükséges visszalépni a dal szép irracionalizmusából a kézzelfogható valóságba, nem kell segítségül hívni az észt, mert Csíkország újkori festőművészete és irodalma hasonlatos ama gyöngytollú zöld madárhoz, amelyet Kormos István röpített fel. A festők birodalmába érkezik a vándor. Mondják, vannak látó és beszélő tájak, ilyen Bretagne, Toscana, a Loire-völgye, Velence, Hollandia síksága szélmalmokkal, ahol önkéntelenül nyúl ecset után a piktor. Ilyen Csíkország is. Hegyei méltóságosak, de nem ijesztők, a mezők dúsak, a házak, pajták, szénaboglyák, kazlak hegyén-hátán, az állatok, mint a mesében, éppen csak meg nem szólalnak, s ha a keleti hegyvonulatok mögül hirtelen felkel a nap, robban a fény, árnyékok zuhannak a síkságra, hogy hamar el is tűnjenek a természet felgyorsult ritmusában. Szeszélyes a magas fennsík természete. Folytatjuk Hegedűs Imre János