De nincs szerelem féltékenység nélkül, párharc nélkül, héjaként vijjog a lány a fiúért, a fiú a lányért, véres bicskázások döntötték el Felcsíkon, kié lesz a lány. A lányirigység, ha kicsapódik a dalban, fölér egy véres, bicskás leszámolással: Lányok, lányok, csíkkarcfalvi lányok, Vessen lángot a rózsaszín szoknyátok, Az is azért vessen tüzes lángot, Szeretőmet elcsábítottátok. Bizony, a szoknya körül forog Csíkországban (és másutt is) az élet lángja, s a férfiszív megrezdülésének éneke éppen Csíkjenőfalván született meg, ott, ahol a székely virtus, a nyakas akaratosság a legnagyobb, ahol az a szóbeszéd járta, nem igazi ünnep az, amikor senki sem halt meg a táncmulatságban: Jenőfalván végigmenni nem lehet, Mert a lányok selyemszoknyát viselnek, Selyem a szoknyája karcsú derekán, Barna legény kopogtat az ablakán. Barna legény ne kopogtass, gyere bé, Ölelésre vár a karom ide bé, Gyere bé, gyere bé, te barna babám, Reád nem haragszik az édesanyám. A dal a nép szeme. Azzal lát és láttatja magát. Identitásunk tengerszeme. Kultúránk mélyrétege. A népdal hírnök, jelenti az égitestek járását, a csillagok állását, fűszálakon a harmat csillogását, a madarak röptét, tornyok magányát, fák zúgását a szélben, a kaszanyélnek feszülő legény izmainak roppanását, a munkába hajló nő szép sziluettjét, s észreveszi a lélek belső áramlásait, ami nélkül nincs líra. Csíkszenttamás híres a csonka tornyáról, akárcsak Nagyszalonta, de a falu határában álló, valóban érdekes rom csak arra jó, hogy jele, tanúja legyen a ruhát mosó lány szerelmes mámorának: Hej, szenttamási csonka torony de magas, Szenttamási kislány lent a kúton ruhát mos, Csavarja a ruhát, rákoppint a sulyokkal a kicsid ujjára, Hej, kire gondol, ha nem a babájára. És a balladák? Az régi, archaikus énekek? Imádságok? A régieket már nemigen éneklik, szerencsére összegyűjtötték azokat a folkloristák, s őrzik a néprajzi intézetek archívumaiban, az újkori balladákat viszont igen. Két kiváló pedagógus, Kristály Lajos és felesége, Kristály Matild a Domokosi nagy hegy alatt – Csíkszentdomokos énekes népzenéje, (2011) kötetben hét balladát közöl, mindeniket 70 év fölötti asszonyok énekelték. Az Előszóban jelzi Olosz Katalin folklórkutató, hogy megváltozott a dallamkincs, zömmel ma az új stílusú dalok, dallamok divatosak Erdély-szerte. Csíkszentdomokos népét még mindig élénken foglalkoztatja a Báthori Endre balladája. Az eseményt, a helyszínt, a tragédiát az iskolás gyerekek is ismerik a faluban. Erdély nagy romlása idején történt, Báthori Endre (András) fejedelem és bíboros Sellenbergnél csatát veszített Mihály havasalföldi vajdával szemben, aki kihasználva a zavaros állapotokat, úgy tört be Erdélyországba, mint a krími tatárok, még az itt lakó románság is felhúzódott előle a hegyekbe. A menekülő Báthori Endrét Csíkszentdomokos Pásztorbükk nevű határában Nagy Kristály András szenttamási és Balázs Mihály (gúnyneve: Ördög Balázs) csíkszentdomokosi elvadult két székely, vérdíjban reménykedve, fejszefokkal leütötték s kirabolták. A pápa, VII. Kelemen egyházi átokkal sújtotta Csíkszentdomokost, és százéves böjtöt rendelt el. Ennek a szomorú eseménynek az emlékét őrzi a balladatöredék, Báthori Endre monológja: Mihály vajda csalfa szívével Kínálkodik ígért kincsével, Ki megfog vagy fejemet veszi, Azt örökre boldoggá teszi. Szentdomokos népe Rómával, Békéljél meg a szent Atyával, Száz esztendőt fenntartó böjttel, Egynek vétke töröltetik el. Folytatjuk Hegedűs Imre János