A képzeletbeli utazásból nem hagyható ki Csíkország legkisebb széke, Kászon. A Nyergestető választja el Alcsíktól, illetve köti össze azzal, 1849-ben együtt harcoltak itt csíkiak és háromszékiek az osztrák cári csapatok ellen. Ez az igazi székely Termopüle, ahol „meg nem adta magát székely, / mint a szálfák, kettétörtek” (Kányádi Sándor). Csíkszentgyörgyi Gál Sándor és bélafalvi Tuzson János székely honvédjei oroszlánokként küzdöttek a Nyergestetőn, kétszáz székely a tengernyi hadsereg ellen; egy lázárfalvi román vezette hátukba az ellenséget, odavesztek egy szálig. Azóta zarándokhely a Nyergestető. Sehol annyi borvízforrás, mint Kászonban, a Salutaris kénszagú ásványvíz még a tengeri szállítást is bírja, ma nagy része a patakokba folyik el. A kászoniak ismerik a víz tulajdonságát („A víz szalad, a kő marad, a kő marad.” Wass Albert: Üzenet haza), tudják, hűtlenül elhagyja forrásvidékét, nem szabad utánozni, gyakran énekelt daluk a Kászon vize nem foly vissza… Roppant gazdag néprajzából, folklórkincséből a bikaütés népszokást, a pogány kori archaikus játékot kell feltétlenül kiemelni. Olyan ez a virtuskodó, farsangtemető felvonulás, mint Mohácson a busójáték, a hétfalusi csángók borica tánca vagy az apácai kakaslövés. Kászon népe a farsang temetésére Kászonaltíz kultúrháza elé vonul, onnan a templomba mennek misére, s azután a „bikát” eresztik ki, aki virtusban, férfierőben a vidék első legénye. Szalmából fonnak neki ruházatot, füle, farka van a maskarának, kolomp, kötél a nyakában, s nagy duhajkodással húzzák-nyúzzák föl a Kászon vizét átívelő hídra. Közben alkudoznak rá, méricskélik, a gazda dicséri, az alkusok ócsárolják, a kísérő tömeg kommentál. Szól a muzsika, pörög a tánc, víg kurjantásoktól, kacagástól hangos a falu. Végül a fej fölé helyezett cserépfazékra hatalmasat üt a fejszefokkal a gazda, inkább „megüti” a bikáját, minthogy olcsón adja oda, ezzel halott a farsang is, a bika szalmaruháját elégetik, s a lángnyelvek körül táncra perdülnek. A maskarából kibújt legény nagyot húz a pálinkás butykosból. A párbeszédeket, a koreográfiát a hagyomány őrizte meg, állandó ismétléssel megmaradt a nép memóriájában egy ősrégi szövegtörzs, amelyet csak itt-ott módosítottak az újkor eseményei. Az ősi, nomád vándorélet mozzanata él ebben a játékban, a téli szálláshelyekről kiszabaduló pásztorok és állatok örömmel, mulatozással köszöntötték a tavaszt és a meleg napok érkezését, bikát vágtak, ettek-ittak, eltemették a telet. Joga, ősi joga van hát a székelységnek ehhez a földhöz. Minden tudományos érveléssel ellentétben él a népben a hun leszármazás tudata, Attila és Csaba népének tartják magukat, arról énekelnek a Székely himnuszban. Azt állítja a Csíki Székely Krónika is, amelynek valódisága körül ismét felparázslott a vita. Ha a Tusnádi-szorostól Gyergyószék északkeleti csücskéig, Borszékig bejárjuk Csíkországot, még a laikus, antropológiában járatlan személy is észreveszi a kun, besenyő, mongoloid ősökre visszaütő csapott szemet, a piros, kiugró, törökös járomcsontot, a lapát szélességű szláv tenyeret, a szurokfekete örmény szemet. S a hozzáértő régész, antropológus csuvas, kabar, kazár, hun, avar, baskír nyomokat fedez fel termeten, arcvonáson, porladozó csontokon, fegyvereken, ékszereken, cserépdarabok díszítőelemein s a földrajzi nevekben. László Gyula igaz szava szerint nem vagyunk magányos nép, szinte egész Eurázsia rokonunk. Egy kivétel van. A földesúri birtokokra betelepített románság, kihasználva azokat a konjunktúrahelyzeteket, amelyeket a történelem neki fölkínált, ellenségesen fordult szembe a befogadó magyarsággal. Hátba támadta forradalmait (1848–1849), s az első világháború mélypontján, 1916-ban úgy tört be Magyarország területére a Kárpátok túlsó oldaláról a román királyi hadsereg, mint a krími tatárok a középkorban. Csíkországban kevés volt a földesúr, emiatt nem özönlött be az olcsó munkaerő, csupán a gyergyószárhegyi Lázár-grófok hoztak be telepeseket, így keletkezett Vasláb, román többségű falu. De szerelmes földrajzban nem lehet cél az oknyomozás, Csíkország mai lakossága kétségtelenül kevert, keveredett már letelepedése előtt, s az iszonyatos tatár, török, német pusztítások következtében kihalt falvakba legkülönbözőbb fajokhoz, népcsaládokhoz tartozó nők, férfiak költöztek be, akik – vegyülve a megmaradtakkal – utódokat nemzettek, székely maradékot. Ha szeretjük Csíkországot, legalább kéttucatnyi nép fiait, lányait szeretjük, akik ma mind magyarok, s fanatikusan ragaszkodnak ősi földjükhöz, szent hegyükhöz, a Hargitához, szokásaikhoz, viseletükhöz, ódon hangzású, virágos nyelvükhöz. Folytatjuk Hegedűs Imre János