Szántó Lőrincre hónapokkal ezelőtt figyeltem fel. Pünkösdi világháborús oldalt szerettem volna írni, de csak az első hírig jutottam: elolvastam, hogy száz évvel ezelőtt, éppen pünkösd másodnapján tüntették ki harmadjára a kozmási Szántó Lőrincet. Csakhogy a hozzátartozókat megtalálni kissé időigényesebb volt, mint gondoltam, s a kitüntetés alkalmából készült fényképekre is újabb heteket kellett várni, de érdemes volt, mert annak ellenére, hogy a vitéz alakjával már Gottfried Barna történész is foglalkozott, sikerült újabb érdekességekre bukkannunk. [gallery link="file" ids="11929,11927,11926,11928"] „Szántó Lőrinc csikmegyei tüzér a háboru óta már három kitüntetést kapott – közölte a Csíki Lapok 1915. június 30-án.– Az elsőt decemberben kapta, midőn a második osztályu ezüst érmet tüzték a mellére: a tavasz kezdetén tüzmesterré léptették elő s most, pünkösd másodnapján, (hiányzó szó – a szerk. megj.) százados lelkesitő beszéd kiséretében – kiemelve a székelyek erényeit – tüzte a derék fiuszive fölé az elsőosztályu ezüst érmet.” Az idézett hír felkeltette az érdeklődésemet Szántó Lőrinc iránt, s persze azonnal az internethez fordultam segítségért. Így gyorsan le is lombozódtam, hiszen kiderült,Szántó Lőrinc székely tüzér visszaemlékezése katonaidejére, 1911–1914 címmel Gottried Barna magyarországi történész, levéltáros már foglalkozott a kozmási vitéz alakjával a Székelyföld 2013/4. számában. A tanulmány a világhálón is megtalálható, éppen ezért a vitéz tüzér életrajzát itt nem részletezem, csak amennyi a téma szempontjából szükséges, vagyis, hogy „bevonult Brassóba, a háborút elkezdte Galíciában és befejezte Verdunnél”. Visszaemlékezéseit, amelyeket Gottried Barna feldolgozott, két formában, egy hosszabb és egy rövidebb változatban írta meg. A rövid változatban Szántó Lőrinc nem részletezte katonaéveit, a hosszabb változatban viszont csak az 1911–1914 közötti időszak szerepel, így ebben csak az első kitüntetés körülményeiről írt. „December 24-én hajnalban Tuchowból dél felé vezető töltött út mellett foglaltunk lőállást. Megvirradt. Vastag köd volt, egy víz ott folyt el, mely a Dunajacbe szaladt. Amint a köd kezdett felszállni, a Tuchowba beszállásoltak is kezdették a faluból való kivonulásukat. Az orosz kezdette lőni az utat. A járművek hajtó nélkül maradtak. Szekerek feldőltek, lórudak eltörtek, lovak megdöglöttek. Jöttek tüzérfogatok, a 15 centiméteres [átmérőjű lövedékek által robbantott] gránáttölcsérekbe beleestek. Amelyik a sáncon át akart hajtani, az biztos volt, hogy nem tud átjutni, mert a lórúd eltörik. Nagy nevű vezérőrnagy volt a különítmény parancsnoka, aki elkiáltotta magát: »Tüzérek, kik vállalkoznak arra, hogy az utat megszabadítsák? Kilépni!« Tizenegyed magammal kiugrottam és indultunk. (...) Amíg egyik kilövés a másik után jött, két-három fogatot megszabadítottunk. Mikor a kilövést meghallottuk, azonnal gránáttölcsérbe feküdtünk. Az utat szabaddá tettük. 37 fogatot mentettünk meg. Ebben volt trén, konyha, tüzérség. Este zugsführer (szakaszvezető – szerk. megj.) Szántó II. osztályú, zugsführer Gréger I. osztályú vitézségi érmet kaptak.” (Gottfried Barna: Szántó Lőrinc székely tüzér visszaemlékezése katonaidejére, 1911–1914) Nyomozásban A témáról mégsem tettem le teljesen – felhívtam a Csíkszeredában élő, de kozmási születésű Lestyán Dénest, aki Gottried Barnának is segítségére volt a kutatásban, hogy megpróbáljam megszerezni Szántó Lőrinc leszármazottainak elérhetőségét. Lestyán Dénes elmondta, hogy az egykori vitéznek sem gyerekei, sem unokái nem élnek a faluban, de azt tudta, hogy Magyarországon polgármester az egyik unoka férje. Ezután Gottried Barnának írtam levelet, aki megírta, hogy Szántó Lőrinc kisebbik fiának, Istvánnak a veje Fodor Imre, Forráskút polgármestere. Általa rövidesen sikerült elérnem Fodorné Szántó Ágotát, Szántó Lőrinc egyik unokáját. Rendkívül készségesen válaszolt, elmondta, hogy betegeskedő édesapja is velük él, az édesanyja is Forráskúton hunyt el, de a kozmási házat nem adták el, nyaranta hazajárnak, és katonaképeik is vannak, sőt, ha nagyon sürgős, a rokonaik be tudnak engedni a házba. Nem vártam a másodszori biztatást, már másnap Kozmáson, Szántó István házánál voltunk. Találtunk fotókat, egyházi és közéleti események sorjáztak előttünk, de az első háborúról semmi. Mivel Fodorné telefonon ismét megerősítette, hogy vannak fényképek, úgy döntöttem, hogy nyárig, a hazalátogatásukig halasztom a cikket. Pünkösdi kitüntetés Érdemes, volt, hiszen így olvasóink is láthatják, hogyan vette át pünkösdi kitüntetését Szántó Lőrinc. A 25 éves tüzér (1890-ben született)szerencsénkre szöveggel is ellátta a szüleinek hazaküldött lapokat. Például: „Lelkesüléssel és lélekkel kiáltjuk: éljen a király! Az első kettőn én és Hlaszny. Én kopasz vagyok és sapkám magasra tartottam a kiáltásnál.” Vagy „Díszmenet a százados úr és a két kitüntetett előtt. A széllén látható én vagyok, középen a százados úr áll, Hlaszny alig látható.” Egy másik képen, pünkösd másodnapján a tisztikarral látható Szántó Lőrinc, de sajnos sehol sem szerepel, hogy miért is kapta bajtársával, Hlasznyval együtt az elsőosztályú ezüst érmet. Egy következő fotón „az ütegtörzs figyelőben a cseresznyefák alatt”, s a kép szereplőit Szántó Lőrinc le is számozta: „I. A figyelő altiszt kápl. László II. A távcső lába. A távcső nem látszik a falevelektől. III. Keresztes T. tizedes. IV. zugsf Oyntzen P. V. zugsf. Aesaht. VI. Tűzmester Szabó az ötödik ütegből. VII. Kadett Schmidt VIII. a mi szeretett főhadnagyunk Zwidineck IX. fiok az alázatos szokásos képével Lőrinc”. „Legyen emlék, ha mi el is veszünk” Szántó Lőrinc 1916-ban már másodszor töltötte a húsvétot a fronton, és a hazaküldött fotó feliratában már kevesebb a lelkesedés. „Az ünnep délutánján lett csinálva, hogy legyen emlék fenn maradva, ha mi el is veszünk. A hányan vagyunk talán annyi féle hivatásunk, de a nagy napnak jelentősége minden ember szivét egyformára alakitotta; Mindenütt siri csend volt csak vigság öröm látszott mindenki arczán. Olykor a zene és csoportok husvéti éneke zavarta a csendet. Tehát semmi nehézségek nélkül kereshettek fel jó barátaink, hogy együtt örvendjünk” – írta 1916. április 23-án. Egy másik, keltezetlen fényképen így vallott: „E kép ábrázolja gyermeküket aki a harczoktól már teljesen megváltozott. Arcza nem vig szemét nem birja felnyitni talán már nem is felismerhető. Lett csinálva a három nagy cseresnyefa mellett, figyelés közben ugy pihenő alatt. Készitője a Hadnagy úr Helf.” „Szeretett főhadnagyunk” és a királyné szíve A több tucatnyi felvétel között egy portré is fennmaradt 1916 januárjából. „Az üteg parancsnoka emlékére” írja a hátoldalon, s a nevet is: Südenhorsti Zwiedinek Jenő százados. Mivel Lestyán Dénes egy Gottfried Barnának írt levelében külön is kitért Zwiedinekre, megjegyezve, hogy az ő parancsnoksága alatt járta be Szántó Lőrinc a harctereket és, hogy később Zwiedinek Mária román királyné testőrparancsnoka lett, én is kíváncsi lettem a „szeretett főhadnagyunknak” nevezett tisztre. Kiderült, hogy magyar forrásokban nem esik szó róla, román nyelvű adat viszont annál több akad, (Köszönöm Cseke Gábor szíves közreműködését a fordításban!) E szerint Eugen Zwiedinek 1886-ban született Kolozsváron a Südenhorst német nemesi család tagjaként. Katonai karrierjét 1907-ben kezdte az osztrák–magyar hadseregben, a 34-es  tábori tüzérezredben szolgált. A világháborút követően, több szász és német tiszttel együtt, átállt a Román Hadsereghez, ahol előbb kapitányként, majd „korrekt, szerény viselkedésével, tudásával gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán”. 1925-ben tagja lett a Királyi Vezérkarnak, Ferdinánd király szárnysegédje 1926-tól, 1928-tól pedig Mária királyné szolgálatába léptették. Később Mária királyné házparancsnoka, ekkor kapja meg a tábornoki rangot. Ő fejezi be a balcici királynéi kastély felépítésének levezénylését. Később, a Kvadrilater elcsatolása előtt, 1940. szeptember 8-án ő hozta el Balcicból néhai Mária királyné szívét, amelyet a törcsvári kastélyban helyeztek el. 1941-ben miniszteri rangú államtitkár (Románosítás, Gyarmatosítás és Királyi birtokügyek területén) volt. 1945 után a román hadsereg vezérkarával együtt többször zaklatták, 1950-ben letartóztatták az egyre romló egészségű tisztet. Érdekesség, hogy a máramarosszigeti börtönben egy cellában tartották fogva a kozmási születésű Boga Alajos kanonokkal, ahol feltételezhetően volt idejük számba venni a közös ismerősöket, köztük Szántó Lőrincet is. Zwiedineket 1956-ban engedték ki a börtönből, de már haldokolni, és rövid időn belül elhunyt. A vitéz sorsa a háború után Gottfried Barna adataiból tudjuk, hogy Szántó Lőrinc 1919. március 15-től 1937. november 1-ig dolgozott adószedő-pénztárnokként, közben „1935. május 1-től a csíkszentmártoni „UZU” Gőzmalom és Faipari Rt.-nél alkalmazták pénztárnokként, egészen 1944. március 23-ig. 1939. október 8-án a román hatóságok letartóztatták és nyolc hétig fogvatartották.” Feltételezhetően már korábban is akadhatott valamilyen problémája, ugyanis a hagyatékban egy Zwiedinektől érkezett képeslapot is találtunk. Cotroceni-ben keltezték 1937. február 21-én. „Levelét megkaptam és írtam az ezredesnek a reménnyel, hogy segíteni fog. A jó Isten segitse az utján, minden jót, a régi harczkalandok gondolatjaival üdvözli Zwiedinek.” Lestyán Dénes személyesen is ismerte Szántó Lőrincet – akit a kicsi magyar világban vitézzé avattak, s községi bírónak választottak, a kommunizmusban pedig kulákká nyilvánítottak, de az egyházközségnél megyebírónak választottak – és volt alkalma Szántó Istvánnal, Szántó Lőrinc egyik fiával is beszélni. (Hősünknek három gyermeke, két fia és egy lánya volt, de csak István élt a szülőfaluban. Alig egy hónapja, augusztus 18-án hunyt el Forráskúton.) Tőle tudja, hogy a hős katonát 3 nagyezüsttel és 3 kisezüsttel tüntették ki az első háborúban és még a másodikban is behívták „a 68. sz. málhás oszlophoz” szolgálatvezetőnek. Orosz fogságba esett, ahonnan 1945. június 27-én szabadult. Vitéz Szántó Lőrinc 1968. március 3-án halt meg Kozmáson. Daczó Katalin