Szalmakalappal és öniróniával

Kiss Előd-Gergely
Becsült olvasási idő: 2 perc

Pesti barátomat kerestem tekintetemmel Kolozsváron. A Kolozsvári Magyar Napokat tartották éppen, ergo meglehetősen élénk forgatagban kellett tájékozódnom. Szerencsére néhány évvel ezelőtt vásárolt egy szalmakalapot Kolozsváron, ezt viselte a fején most is, jelentősen megkönnyítve ezzel a dolgom. Mondtam is neki, miután kiörömködtük magunkat a viszontlátáson, hogy milyen jó ötlet volt, hogy feltette a szalmakalapot. Erre azonnal önironikus üzemódba kapcsolt és megjegyezte: ha már nem nőtt túl magasra, legalább szalmakalapja legyen. – És öniróniája – fűztem hozzá nevetve. Meg is egyeztünk abban, hogy nem is olyan rossz cím az, hogy „Szalmakalappal és öniróniával”. Annál is inkább, hogy valóban így érkezett meg barátom a Kincses Városba.
Ha jobban belegondolok, talán nem is érdemes másként nekivágni a nagyvilágnak. Bele lehet bolondulni abba, ha túl komolyan vesszük saját magunkat. Bevallom, félek a humortalan embertől, különösen az olyantól, amelyik ugyan a látszat kedvéért eljátssza, hogy érti a viccet és nevet másokon, de képtelen nevetni önmagán.
Rendkívül veszélyes az ilyen ember, és jól tesszük, ha óvakodunk tőle, mert az önmagán nevetni képtelen ember mindenre képes. Például gátlások nélkül átgázolni másokon. Az ilyennel jól tesszük, ha csupán a szigorúan szükséges közlendőkre szorítkozunk, mert soha nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy vajon akar-e nekünk ártani?
Az egészséges humorérzékkel megáldott embernek ugyanis – aki rendelkezik a szükséges mennyiségű öniróniával – van olyan tulajdonsága, ami elviselhetővé teszi a többi ember számára. Empatikus, képes együttérzően viszonyulni felebarátaihoz.
Azt gondolnánk, hogy ebben nincs semmi kunszt, elvégre sokan rendelkeznek egészséges humorérzékkel, sokan képesek önmagukon is nevetni. Én mégis attól tartok, hogy nem elegen. Elég, ha a közéletet és a hétköznapokat jellemző konfliktusokra vagy a szomszédban dúló háborúra gondolok. Így már sehogy sem tudok arra a következtetésre jutni, hogy elegen vagyunk, akik nem vesszük saját magunkat halálkomolyan. Pedig nem ártana, ha sokkal többen hordanánk a fejünkön szalmakalapot és alatta jó adag öniróniát.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!