A Magyar Tánc Évszázadai címet viseli a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes készülő produkciója. Az új műsor koreográfiáját Diószegi László jegyzi. Az alkotó szerint a koreográfus akkor cselekszik helyesen, ha háttérbe vonul, és engedi a táncot megmutatkozni, ugyanis nem ő a fontos, azt kell megmutassa, milyen is a magyar néptánc. Diószegi Lászlóval Farkas Endre és Fekete-Kászoni Rita beszélgetett. – Ha jól tudom, első alkalommal dolgozik erdélyi táncegyüttessel. Hogyan alakult ki ez az együttműködés és milyenek az első benyomásai? – Még nem készítettem műsort itt, Erdélyben, de már többször dolgoztam a hargitásokkal. Jó néhány alkalommal volt arra lehetőségem, hogy az általam szervezett műemlékes tárgyú konferencián felkérjem őket, hogy gazdagítsák a programot. Ezt az utazó konferenciát már tizenöt alkalommal szerveztük meg a Kárpát-medence különböző térségeiben, és hagyománnyá vált, hogy az adott területen bemutatjuk a vidék népzenéjét, néptáncát. Itt Erdélyben voltunk már Kalotaszegen, a Mezőségen, a Küküllőmentén, Gyimesben, Háromszéken, vagy a Homoródmentén is. Ezen alkalmakon a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes néhány táncosát kértem arra, hogy mutassák be az adott vidék táncait. De Moldvában is voltunk egyszer, Pusztinán, ahol szintén egy nemzetközi tudományos konferencia kulturális programjaként mutattuk be az erdélyi táncokat. Minden alkalommal nagyon jól szerepeltek, megszerettem őket. A most készülő, a Magyar tánc évszázadai című produkció ezeknek a kis kamaraműsoroknak a kiteljesített, színházi változata. – Mennyiben más erdélyi táncosokkal együttműködni? – Beszélgettünk erről András Mihállyal, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes művészeti vezetőjével, meg a táncosokkal is. A magyarországi táncházmozgalom és a színpadi néptáncművészet nagyon magas színvonalú, szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy az egész világon ismert. Ugyanakkor van egy nekem nem igazán tetsző elágazása, amiben a tánc technikai része túl nagy hangsúlyt kap. A tempók nagyon felgyorsulnak, és központi kérdéssé válik, hogy a táncosok milyen magasra tudnak ugrani, mekkorát tudnak a lábukon csavarni. Ez részben jó, mert benne van az a virtuozitás, ami a magyar néptáncban, különösen a legényes táncokban jelen van, másrészt viszont nem jó, mert annak a 21. századi felgyorsult világ túlhajtásának eredménye, amit nap mint nap tapasztalunk, és ami ellen a táncházmozgalom felesküdött. Amikor a 70-es években az első táncházakat megrendezték, a színpadi néptáncművészetünk a Mojszejev által fémjelzett „folkbalettből” állt. Mindenki száját tátva nézte, hogy mekkorákat tudnak ugrani ezek a balettos fiatalemberek, és hogy a lányok milyen gyorsan tudnak forogni. Eltelt negyven év, és most mi is ilyen cirkuszi irányba kezdünk elmozdulni. Persze, nem mindenkire jellemző ez, de az utóbbi évek magyarországi néptáncszínpadán érzékelhető volt ez a tendencia. Erdélyben ezt nem tapasztaltam, és ez mindenképpen jó. Ugyanakkor azt is látom, és ezt mondtam is a táncosoknak, hogy néha a lónak a másik oldalára is áteshetünk. Az adatközlők, akiktől tanulunk, általában idős emberek, akik már nem tudnak olyan intenzitással és dinamizmussal táncolni, mint ahogy valamikor fiatalkorukban tették. Pedig mesélték, hogy egy küküllőmenti faluban egy táncos akkorát csapott a lábára, hogy elrepedt a sípcsontja. Valószínűleg nem csak simogatta a lábát. Tehát arra biztatom őket, főleg a fiúkat, hogy dinamikusan táncoljanak, ugyanakkor ne gyorsítsák fel annyira a tempókat, mint a magyarországiak. – Életének, munkásságának egyik meghatározó tájegysége Moldva. Hová helyezi el a mai néptáncos közegben a moldvai táncokat? – Moldva nekem valóban nagyon kedves. Azzal büszkélkedhetek, hogy én vittem először színpadra moldvai csángó táncokat. Ennek talán az a háttere, hogy én nem kizárólagosan a tánccal foglalkozom. A csángók már az egyetemi éveim alatt foglalkoztattak, de történészként a Magyarságkutató Intézetben is sokat foglalkoztam ezzel a területtel. Édesanyám, aki Szentegyházán született és könyvtáros volt, egy alkalommal kezembe adta Domokos Pál Péternek a Moldvai Magyarság című könyvét, ami 1941-ben Kolozsváron jelent meg, és Magyarországon abban az időben tiltott olvasmány volt. Nagyon megfogott ez a misztikus világ, ezért a 70-es években fiatal egyetemistaként a bátyámmal elindultunk a teljes ismeretlenbe. Egy kukkot sem tudtunk románul, semmi információnk sem volt. Az utazás nagyon nagy kaland volt, meghatározó élménnyé vált. Táncokat nem lehetett gyűjteni, hiszen még a csángó falvakba bemenni is tilos volt akkor, még az erdélyi magyaroknak is, minket, magyarországiakat kifejezetten üldöztek. Amikor a lujzikalagori rendőr megtudta, hogy bent vagyunk a faluban, motorral kezdett keresni minket. Szerencsére meghúzódtunk egy szobában, ahol a háziasszony elrejtett minket. Szó sem lehetett arról, hogy gyűjtést szervezzünk. Elmentünk a táncba, és amit titokban a szememmel láttam, azt valahogy fölfogtam. Nem is nagyon értettem, hiszen a moldvai tánc más felépítésű, mint a Kárpát-medencei. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének archívumában utánanéztem, hogy voltak korábban moldvai csángó gyűjtések. 1944-ben mintegy ezren áttelepültek Magyarországra, és Domokos Pál Péter 1950–51-ben fölgyűjtötte őket. Nem voltak jegyzőkönyvezve a filmek, nem lehetett pontosan tudni, hogy melyik tánc hova tartozik, ami azért is problémát jelentett, mert amíg a Kárpát-medencében egy táncrendben csak három-négy tánc van, viszont motívumkészletét tekintve rendkívül változatos, addig Moldvában egy mulatság alatt 30-40 különféle táncot is eljárnak, viszont egy tánc alatt csak egy motívumot táncolnak. A felvételeken egymás után táncolták a táncokat, és nem tudtam eligazodni. Külön tudomány volt ezek értelmezése, hogy megértsem a logikáját. Végül aztán rájöttem a rendszerére, és elkészítettem az első színpadi moldvai csángó táncot. Óriási reveláció volt, és nagyon nagy sikert ért el. Már akkor is láttam, hogy a moldvai csángók tánca nagyon sok tekintetben, bár nem kizárólagosan, a balkáni táncdialektushoz tartozik. Énekeik, egyházi, katolikus világuk viszont nagyon mélyen a magyar folklórban, a magyarság kultúrájában gyökerezik. Ami a magyar jelleget illeti, a moldvai csángó tánc mindig is adott volt arra, hogy költői koreográfiákat lehessen belőle készíteni. A moldvai csángó táncok között sok olyan van, amelyek egyértelműen a Kárpát-medencei, valamikori gyökereiket mutatják. Elnevezéseik is utalnak erre. Ilyen a Serény magyaros, vagy a kettős. Ennek román elnevezése is van, „de doi”. Egy nagyon karakteres reneszánsz kori tánc, ami Erdélyben több területen is jól ismert. A Székelyföldön a lassú csárdást korábban jártatónak hívták. De csángó táncoknak más, újkori kapcsolatuk is van a magyarság táncaival. A forrófalviaknak van például egy „csárdáska” nevezetű tánca. Ez különösen érdekes és szívet melengető dolog, hiszen a 18. századi magyar tánc, a csárdás a 20. század végére elérkezik Moldvába, a csángókhoz. Úgyhogy bőven van a moldvai csángó táncokban olyan, amelyik kifejezetten a magyar kultúrkörhöz tartozó. – Tény, hogy az erdélyi táncosok nem, vagy kevésbé ismerik a kismagyarországi vagy más magyarlakta tájegységek táncait. Szükség van arra, hogy elsajátítsák ezeket a táncokat? – Úgy gondolom, hogy nekünk a Kárpát-medencében kell gondolkozni, és ezt oda-vissza értelmezem. Ez azt jelenti, hogy természetes, hogy mi elsajátítjuk a csodálatos erdélyi táncokat, de azt tartanám jónak, ha az erdélyiek is a Kárpát-medencében gondolkoznának. Erdély fontos feladata saját, nagyon gazdag népi kultúrájának legjobb megismerése és felmutatása, viszont Erdély is a Kárpát-medence része. Tehát az a fajta elkülönülés, elzárkózás, ami sokszor tapasztalható, a folklórban nem helyes. Nyilvánvaló, hogy ennek történeti okai vannak. Erdély, amely területileg nagyobb, mint a mostani Magyarország, és több mint egy évszázadon keresztül a magyar állami lét folytonosságát biztosította, kicsit viccesen mondva úgy gondolhatja, hogy nem ő csatlakozik Magyarországhoz, hanem Magyarország csatlakozzon hozzá. De én úgy gondolom, hogy általában és a folklórban különösen nincs helye az ilyen kivagyiságnak. Van egy különlegesen értékes Kárpát-medencei folklórkincsünk, amelyet joggal nevezhetünk magyarnak. Ezt a folklórkincset minden magyarnak, Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken, de a diaszpórában is Argentínától Kanadáig és Ausztráliától Nagy-Britanniáig minden magyarnak őriznie kell. Ami az alkotási folyamatot illeti, azt tapasztalom, hogy a hargitás táncosok nagy kedvvel teszik ezt. – Mit tudhatunk a most készülő műsorról? – A Magyar Tánc Évszázadai című műsort két változatban adjuk elő. Egyik az, amikor egy színházi műsor keretében beszélgetés és ismeretterjesztő szöveg nélkül elindulunk a kora középkori körtáncoktól és eljutunk a 19. századi csárdásig. A másik, amikor mindezt magyarázó szöveggel egészítjük ki. Érdekes módon, de nem véletlenül úgy adódik, hogy elindulunk a legkeletibb szórványból a moldvai csángóktól és megérkezünk nyugatra, a Rábaközre. A műsor egy időbeli és egy térbeli utazás is. A Kárpát-medence keleti része elzártabb, itt még sok a különleges középkori elem, míg a nyugati területek a polgáriasultabb vidékek. Közben bemutatjuk a különböző történeti tánctípusokat, a körtáncokat, a fegyvertáncok maradványait, a legényes táncokat, a reneszánsz kori páros táncokat, amelyeket Erdély őrzött meg, a verbunkosokat és a csárdásokat. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy bárki érzékelje ezt a fajta sokszínűséget, gazdagságot. Nem akartam a műsort agyonkoreografálni. Itt a koreográfus akkor teszi jól, ha háttérbe vonul, és engedi a táncot megmutatkozni. Nem ő a fontos, azt kell megmutassa, milyen is a magyar néptánc. Ez a táncosokra nagy feladatot ró, mert nincsen mankó a hónaljuk alatt, a koreográfus mankója, amely kisegíti őket és ad valami segédeszközt. Én úgy látom, hogy a táncosok birkózgatnak ezzel a feladattal, ki jobban, ki kevésbbé. Vannak fiatal, egyébként tehetséges, ügyes táncosok, akiknek nagy kihívást jelent ez a munka. De hát egy ház építését sem lehet az ötödik emeletről elkezdeni, végig kell járni az utat. De bízok benne, hogy a kezdő táncosok is meg fogják csinálni. A viseleteket Ratkó Lujza állítja össze. Ez nagyon fontos, mert a zene, a viselet, a tánc teljesen összefügg. Lujza állandó zsűritársam, rengeteget dolgoztunk együtt, és mindig nagy csodálattal hallgatom rendkívül szakszerű és alapos viseletkritikáit. Nagyon örülök annak, hogy András Mihály hajlandó volt arra, hogy sok új ruha készüljön az új műsorra. A műsor betanulásának folyamatában, a táncoktatásban segítségeim is vannak. Arra kértem őket, hogy bizonyos tánctípusokat tanítsanak meg. Farkas Tamás és Gál Nóra rábaközi csárdást, szatmári nagyecsedi csárdást, Tamás a „Bertóké” verbunkot, Nóra cigánytáncot, a zentai származású Németh Antal a botolókat tanítja. Hála istennek, a határok leomlottak. A 70-es években Moldvában a rendőrök üldöztek, ma pedig a csíkszeredai együttesnél alkothat egy budapesti koreográfus, egy békéscsabai táncospár és egy vajdasági táncos. Szinte hihetetlen, de igaz.