Alaptézis, nem csupán a sportban, hanem azon kívül is, hogy minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb, legjobb, legokosabb, legnagyszerűbb, szóval a leg-leg-leg. Ha pedig történetesen sportol valamit, akkor biztosan a csemete a legtehetségesebb, legszuperebb, akiben ott lakozik a jövő szupesztárja. Ha csak a labdarúgást nézzük, hány és hány apuka képzeli oda fiacskáját, kislányát a világ legnagyobb stadionjaiba, vagy éppen válogatott mezbe. Ha pedig az apróság mégsem csillog, esetleg nem élete egyetlen célja az, hogy híres focista legyen, akkor jön a hibáztatás. Minden és mindenki hibás tud lenni, ha Pistuka (Jocóka, Gézuka, Ivettke…) nem hozta el a csokikupa legjobb játékosa címet, vagy ne adj’ isten, kimaradt a keretből. 

Mert a futballhoz mifelénk bizony mindenki ért! És nemcsak hogy ért, de mindenki hangosan meg is osztja véleményét. Akár edzésről, akár mérkőzésről van szó, a szülő harsog, kiabál, ordít. És nem ám a csapatot vagy a gyermekét biztatja, hanem tanácsokat ad, utasít, fegyelmez… Talán mondani sem kell, mekkora zavart okoz egy gyermeknek, ha nemcsak az edzőjétől kap utasításokat, hanem a pálya széléről, a nézőtérről is érkeznek a kéretlen tanácsok.
Mindez most azért jutott eszembe, mert egy kedves ismerősöm a fentiek kapcsán megmutatott egy remek példát arra, hogyan lehet a jelenségnek, legalábbis egy részét mindenképpen, kiküszöbölni. A megoldás pofonegyszerű: a szülő ne legyen ott edzéseken, sőt, mérkőzéseken se feltétlenül, a pálya szélén. Nem, nem a tiltás a megoldás. Az egyik romániai létesítményben a fedett, műfüves pálya egyik végében hatalmas, átlátszó fal biztosítja, hogy az edzésre érkező szülők rálássanak a pályára, ugyanakkor arról is gondoskodik, hogy az apák, anyák hangja ne jusson el a játéktéren gyakorlókhoz. 
A kísérők kényelmesen, a fűtött helyiségben leülve, a büfében vásárolt italokat szürcsölgetve nézhetik az edzést, követhetik a gyerekek (és persze az edzők) munkáját. Ha éppen úgy akarják, a falra kihelyezett monitorokon követhetik az eseményeket. Az apróságok pedig csupán az öltözőből kilépve találkoznak újra velük.
Egyszerű, de nagyszerű megoldás és mindenki örül. A gyerek nem frusztrált, nem zavart, a szülő belátja, hogy az edző a főnök, legfeljebb külön fórumon tesz megjegyzést, ha éppen van mire. Természetesen ahol nem áll rendelkezésre ilyen infrastruktúra, ott is akad feladat a szülőkkel kapcsolatosan. Jó lenne mindenkiben tudatosítani, hogy amikor a gyereket sportolni adjuk, akkor szakemberek kezeire bízzuk, akiknek az a hivatásuk, hogy az adott sport szabályait, törvényszerűségeit, mozgásformáit a lehető legjobban átadják a rájuk bízott növendékeknek. Ha pedig mindenki tudatosítja magában, hogy a szekember azért szakember, hogy értsen a munkájához, akkor sok vitás helyzetet meg lehet előzni. 
A kedves szülő pedig biztathatja, bátoríthatja a gyermeket otthon, kimehet vele gyakorolni a kertbe, és a meccseken, ha lehetősége van rá, szurkolhat a csapatnak és természetesen a világ legjobbjának szánt csemetéjének is. Ez esetben mindenki boldog és elégedett lesz, és biztosan nyerni fog a csapat is. Ha nem, akkor majd legközelebb.