havazás
Sírjaik nem domborulnak
Ábrahám Árpád, Alexandru Fîntînaru, báró Huszár József, Kónya István, Lukács István, Orbán István, Orbán Károly, Szoboszlay Aladár, Tamás Dezső, Tamás Imre – a kommunizmus tíz hősies áldozata. Tíz ember, akit hatvan évvel ezelőtt kivégeztek és – valószínűleg – elvermeltek, elkapartak, sírjukat nem őrizte soha kereszt vagy kopjafa, gyerekeik, unokáik nem borulhattak domboruló hantjukra. Nem ők az egyedüliek. Még élnek számosan, akik hiába várták haza apjukat a harctérről, a börtönökből, a munkatáborokból. Még élnek ezrek és ezrek, özvegyek és árvák, akik emlékoszlopot állítottak, hogy legyen ahol feltüntetni a nevet, hogy legyen ahová elvinni a halottak napi gyertyaszálat és elmormolni egy fohászt. Valamennyien tudni szeretnék, hol nyugszanak szeretteik, s ha az átkosban nem is sikerült/nem sikerülhetett felkutatni a jeltelen sírokat, a rendszerváltás után annál inkább próbálkoztak egyénileg, csoportosan, történészi vagy netán politikusi segítséggel fellelni a földi maradványokat. Néhányan eredményesen kutattak, de többségük feladta, belefáradt vagy kihalt az ügy mellől.
A híres Szoboszlay-per 57 meghurcolt, ártatlan áldozatából mindössze egy, Orbán Etelka érte meg a napot, hogy valósággal is kutatás folyjék a halálra ítélt és kivégzett társak, köztük a saját édesapja, Orbán István, maradványainak feltárása céljával. Egy jó héttel ezelőtt – a múlt héten, kedden és szerdán – az aradi Alsótemetőben zajlottak szakszerű ásatások a legnagyobb erdélyi koncepciós perben kivégzett mártírok sírhelyének fellelésére –, de a kutatás nem vezetett eredményre, annak ellenére, hogy egy egykori tanú eligazításából indultak ki és talajszkennerrel jó előre azonosítottak három olyan területet, amelyről úgy vélték, tömegsírt rejthet. Nem tárult fel, de mégsem dolgoztak hiába, nyilatkozta az MTI-nek az ásatást vezető Gheorghe Petrov, a kommunizmus bűneit vizsgáló és az emigráció emlékét ápoló román intézet (IICCMER) szakértője. Az intézet beadványa alapján ugyanis a temesvári katonai ügyészség emberölés, valamint emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított az ügyben, és az ügyészség olyan dokumentumokhoz is hozzáférhet, amelyek a kutatók számára elérhetetlenek, így talán sikerül tisztázni a kivégzés körülményeit és azonosítani a felelősöket. A kezdeményezők úgy vélik, hogy még életben lehetnek azok, akik Szoboszlay Aladár és társai kivégzését elrendelték.
S hogy miért is ítélték el őket? Mert több-kevesebb tudatossággal, hittel, naivitással és elszántsággal cselekedni akartak. Részt vettek a Szoboszlay Aladár által indított szervezkedésben, Pécskán, Csíkszeredában és Torján alapítva konspiratív szervezetet, amelynek célja egy közös román–magyar állam létrehozása, az etnikai feszültségek megszüntetése, a kommunista diktatúra felszámolása és a kollektivizálás megakadályozása volt. Ábrahám Árpád római katolikus plébános Sepsibükszádon született, Csíkszeredában érettségizett, és többek között Kolozsváron, Gyergyóhodoson, Galócáson és Homoródkarácsonyfalván, végül Torján szolgált. Kónya István ügyvéd, könyvelő Gyergyószentmiklóson született, Szentkatolnán élt. Orbán István csíktaplocai gazdálkodó házában volt a székelyföldi „hálózat” központja. Az Orbán Istvánt és Tamás Dezső csíkszeredai tisztviselőt beszervező Tamás Imre a csíksomlyói árvaházban tanított. Közülünk valók voltak. Nem létező sírjukat nem pótolhatják ugyan emléktáblák és -oszlopok, életüket nem adhatja vissza sem a per újratárgyalása (amelynek során 2010-ben jogerősen felmentették az elítélteket), sem a most indított bűnvádi eljárás, de mindez hozzájárul ahhoz, hogy ne feledjük őket. Kötelességünk emlékezni, kötelességünk minél alaposabban feltárni a diktatúra szörnyűségeit, kötelességünk előállítani a bűnösöket. Az emlékápolás ne merüljön ki koszorúzásokban, s ne is bízzuk csak az államra – ezt igazolják az utóbbi napok történései is. Mert a kormány alárendeltségébe tartozó, a kommunizmus bűneit vizsgáló és az emigráció emlékét ápoló román intézet egymagában nem elég a jeltelen sírok feltárására, bár több tucatnyi hasonló ásatást végeztek az utóbbi években, s köztük nem egyet eredményesen. Még az sem oldja meg a kérdést, hogy a kommunista rendszer áldozatainak több emléknapja is van immár Romániában – főként, mert a legutóbbit, a kommunista börtönök mártírjainak tavaly törvénybe iktatott május 14-i nemzeti ünnepét idén – valószínűleg nem véletlenül – „elfeledte” az államelnökség. Akarat kell a kihantolásokhoz és a leleplezésekhez – lobbi, elszántság, utánajárás, kitartás. Így járulhatunk hozzá mi is egy-egy görönggyel nem létező sírjaikhoz.
Daczó Katalin
.jpg)
.jpg)
