borús égbolt
Rusz Pál emlékére
Ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik velünk voltak és utolsó útjára kísérték Rusz Pált, a csíkszeredai főgimnázium nyugalmazott tanárát.
Rusz Pál sorsa, életútja majd egy évszázadot ölel fel. 96 évet. Összefonódik nemcsak a kelet-európai sorssal, de a magyarság és székelység „kapaszkodásával” a megmaradásért.
Beleszületett egy korba, amit ma csak „a boldog 20-as évekként” emlegetünk. 1925. február 18-án született Kézdivásárhelyen, jómódú iparos család három gyermeke közül a legnagyobbként.
Nem volt még 20 éves, amikor már tombolt a második világháború, apja magyar honvédként szolgált, és ő is behívót kapott a magyar hadseregbe. 1945-ben Budapestet védi fegyverrel a kezében, itt esik orosz fogságba, majd hadifogolyként a Kaukázusban, Jerevánban köt ki. Túlélni a felfoghatatlant – ezt diktálta az életösztöne. „Hullottak a magyar fiúk körülöttem”, „ünnepi ebéd volt, amikor pityókahéjból levest főzhettünk” – ennyit mesélt csak nekünk, gyerekeknek azokról az embertelen időkről. De azt tudjuk, hogy a leves volt a kedvenc étele élete végéig.
Megbetegedett maláriában, és csak ő tudja, hogyan élte túl, nekünk erről soha nem mesélt. A szervezete viszont olyan „edzettségre” tett szert, hogy soha életében nem volt beteg, sem grippés vagy influenzás. Sokat szenvedhetett, de túlélte. Élni akarása azt diktálta, hogy felismerje és alkalmazkodni akarjon a körülményeihez. Felismerte, hogy ha tud beszélni és kommunikálni fogvatartóival, akkor „hasznosabbá” válhat. 20 éves eszével és szorgalmával alkotó munkát akart végezni. Önszorgalommal megtanulta az oroszt, a teherautók működését és karbantartását. Így került a kőbányából az autószerelő műhelyen át az irodába. Az Élet iskoláját kijárva – négy év után engedték haza a hadifogságból.
Csíkba került, az akkori főgimnáziumba, oroszt tanítani. Beházasodott mindjárt az első időkben a „kulák” András családba, ahol a felesége mellett még másik 8 „testvért” is kapott örökbe. Öntudatlanul vált a nagycsalád Papájává, mindenkit a tanulásra és a gimnázium elvégzésére biztatott.
Fiatalon, de már családfenntartóként diplomázott a kolozsvári Filológián. Az orosz nyelv tanáraként nemcsak a tanítás és a fotózás, hanem a sport – a hoki és a futball – volt a nevelő munkájának eszköze. Mint egy mozgalomhoz, úgy vonzotta a sporthoz a tanárkollégákat és tanítványokat.
A mai Márton Áron Főgimnáziumban dolgozott, tisztelt és megbecsült tanárként 40 év után innen ment nyugdíjba.
Nemcsak a gyerekeit, de később az unokáit is a sportra és a sportszellemre nevelte. Nyugdíjasként – új hazájából is – megmaradt a főgimnázium támogatójának. Alapítványt hozott létre, és sok-sok éven át személyesen vett részt és jutalmazta a jó sportolókat a hagyományos kicsengetések alkalmával.
Példát mutatott, és most rajtunk a sor, hogy átvegyük Tőle és továbbvigyük Sorsunk és Életünk Fáklyáját.
Búcsúzik Tőle nagycsaládja nevében Darvas Emese, Csíkszereda
.jpg)
