szórványos felhőzet
erős felhőzet
kevés felhő
Rossz cipőben vagy mezítláb?
Bizonyára megszokhatta a kedves olvasó, hogy írásaimban gyakran előfordul egy-egy dalszöveg-részlet. Ez egyrészt azért is van, mert utazás közben folyamatosan hallgatom a rádiót, másrészt gyakornoki éveim alatt több hónapon keresztül tevékenykedtem az egyik televízió kívánságműsorának szerkesztőségében, ahol feladataim közé tartozott a napi kínálat táblázatba való bevezetése is. Így szinte minden – most nevezzük csak – dalnak legalább egy részletét tudom. Idővel ezek úgy bevésődtek a memóriámba, hogy ha valamelyikük bárhol is felcsendül, az asszociációs képességem azonnal rettenetesen gyors fokozatba kapcsol. Minap mindenféle rossz szándék nélkül meg is jegyezte az egyik kedves kolléga, hogy a véleményírásban új műfajt alkottam, mert szinte mindegyik írásom dallal kezdődik vagy végződik. Ezúttal sem lesz ez másként. Az elmúlt napokban – akarva-akaratlanul – az idő múlásával szembesültem. Gondolom, ezzel valamennyien így vagyunk. A színes és kellemes őszi napok is csak az elmúlás szomorú következményeit juttatták eszembe. Aztán a temetőben felkeresve elhunyt szeretteim és viszonylag fiatalon „lelépett” keresztszüleim sírját, szintén az idő rozsdás vasfogainak őrlését éreztem. És akkor itt jön képbe a rádió! Szerdán helyszíni riportra indultam, amikor beültem az autóba, és éppen szólt a rádió:
„Rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el.
Megállítanám, de nem lehet,
mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.”
No, gondoltam, tessék, ha nem lett volna elég az idő múlására figyelmeztető jelekből, akkor íme egy újabb.
„Megállítanám, de nem nem lehet” – Ez nem igaz a rádióra! De nem állítottam meg, csak egy másikra kapcsoltam. A gondolataimmal nem volt ilyen egyszerű, mert a másik adón éppen arról szóltak a hírek, hogy az elmúlt másfél évben hogyan változott az ország GDP-je. No, gondoltam, elég elé vagyok, jobb lesz, ha kikapcsolom a rádiót. Ugyancsak önkénytelenül, de számba vettem az elmúlt másfél év történéseit. Visszapörgetve az idő kerekét, akkor rögtön eszünkbe jut, hogy az elmúlt másfél évben a napjainkat megkeserítő járvány tombolásáról hallottunk a legtöbbet, meg arról, hogy mit szabad és mit nem. Egyelőre, ha maszkosan is, de még levegőt venni lehet! Aztán az elmúlt másfél év egyik fontos mozzanata volt a fűt-fát is ígérő kampány után a tavaly év végi parlamenti választások napja. Azt követően valahogy összetákolódott a kormány is, amely még jóformán el sem kezdte tevékenységét, de már sokan a megbuktatását tervezték, majd meg is buktatták. Még egy évet sem adtak vezetőinknek arra, hogy valamit fel tudjanak mutatni számunkra a középső ujjukon, illetve a fityiszen kívül. Aztán azóta is rázzák a babarongyot és vitatkoznak a homokozólapáton is. Közben a járvány miatt az országban áll a bál és egyre durvább a Halloween party.
No de nagy kérdés, hogy mire elegendő másfél év a kormánynak és mire elég nekünk csetlő-botló hétköznapi embereknek. Nem értek hozzá, de sejtem, hogy e bürokratikus világban a legjobb akarat ellenére egyetlen kormány sem tud eget rengető reformokat véghez vinni, az előző vezetők romjait eltakarítani, de olykor az sem lehet egyszerű, hogy melyik Magdit, melyik irodába, mennyi pénzért költöztesse be. És hogy még mire elegendő másfél év?
Talán az ifjú szerelmesnek arra, hogy hűségét aranykarikával is kifejezze, egy gyermeknek arra, hogy megtegye az első lépéseit, és ennyi idő alatt talán a haldokló is helyre tudja hozni korábban elkövetett hibáit, illetve a pályakezdő fiatal a gyakorlatban is elsajátíthat néhány alapvető dolgot. De a másfél év elegendő lehet arra is, hogy az egészséges ember szinte teljesen leépüljön, az ifjú szerelmes hatalmasat csalódjon, a pályakezdő belássa, hogy nem is a választott az ő hivatása, és az örök optimizmus pesszimizmusba válthat át. Másfél év egyszerre elegendő és kevés arra, hogy megismerjünk, kitanuljunk, megszeressünk igazán valamit, valakit, illetve belelássunk a dolgok mélyébe.
Kicsiny legényke voltam, amikor a nagyok egy boldogtalan házasságban élő pár egyik tagjának temetése után azzal magyarázták az életben maradt társ erőteljes sírását, hogy „hát mégis jobb egy rossz cipőben járni, mint mezítláb”. Vajon milyen lesz az előttünk álló másfél év? Ha az ország és a saját boldogulásunkat nézzük, vajon rossz cipőben vagy mezítláb fogunk járni? Ki tudja!? Egyik sem kellemes, de mindkettőt elviselhetővé tudjuk tenni, ha például az oltottságunk és oltatlanságunk miatti acsarkodás helyett segítjük, bátorítjuk egymást, hiszünk egymásban és a Gondviselőben.
Habár nem úgy, mint korábban, de a Republic együttes is tevékenykedik Cipő nélkül.
Biró István
