Az idei csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szónoka Msgr. dr. Udvardy György veszprémi érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökhelyettese. Az alábbiakban Székelyföldről, hivatásról, papi működésről, szekularizációról, tudásról, reményről, zarándoklatról, Csíksomlyóra való meghívásáról beszélt Borsodi L. László kérdéseire válaszolva. Részként vagyunk jelen a világban, de az egész felé törekszünk – Messziről, származását tekintve az észak-magyarországi Balassagyarmatról, egyházi elöljáróként pedig a közép-dunántúli régióból, Veszprémből érkezett Erdélybe, a Székelyföldre, aminek alkalma a csíksomlyói pünkösdi búcsú. Fiatalként, teológusként, papként vagy püspökként eddig mennyire volt „messze” és/vagy „közel” önhöz a Kárpát-medencének eme keleti csücske, székelyek, csángók lakta vidéke, társadalmi-politikai helyzetük, vallási életük, kultúrájuk? – Gyermek- és fiatalkoromban a diktatúra okán nagyon keveset lehetett hallani a magyarság egészéről, keveset lehetett tudni az elszakított részek szenvedéséről. Számomra erről a kérdésről az ismeretet, egyáltalán az információt az egyháziak nyújtották. Azok a lelkipásztorok, akik segítettek növekedni, megismerni az Evangéliumot, eljutni az igazságra. Ők voltak azok, akik beszéltek az elszakított országrészekről, népünk-nemzetünk kultúrájának gazdagságáról, értékeiről, felhívták a figyelmemet arra, hogy az általunk ismert országon túl sok olyan társunk él, akik nemzetünknek nemcsak szerves alkotói, hanem a mi testvéreink is. Ennek köszönhetően aztán magam is vállalkoztam arra, hogy meglátogassak egy-egy olyan területet, ami számomra addig ismeretlen volt. Nem feltétlenül a megismerés elsődleges szándékával, sokkal inkább a testvérek megismeréséért. Általában amikor valamit meg akarunk ismerni, akkor feltételezéseink vannak: mivel fogok találkozni, milyen lesz? Esetleg még pozícionálom is magam. Ezekben a találkozásokban-látogatásokban mindig a kölcsönösség, a gazdagodás, a rácsodálkozás, ezt követően pedig a megszülető gondolatok beépítése következett. Vagyis mindaz, amit láttam, tapasztaltam – beszédek, szenvedések, személyes élettörténetek –, hogyan válhat személyes életem részévé, majd hogyan tudom gyümölcsözővé tenni a szolgálatomban, az egyházmegyém, az egyházunk szolgálatában. – 2014 decemberében a Bonum Televízió Találkozások című műsorában P. Tamási Józsefnek arra a kérdésére, hogy kik járultak hozzá az ön életében Isten papságra hívó szavának a meghallásához, a szüleit és a szécsényi ferences atyákat nevezte meg. Utóbbiakról úgy fogalmazott: ők tanították meg, hogy lehet értelmes életet élni, olyant, amiben nincsenek részek. Több évtized távlatából és tapasztalatával hogyan látja az érsek Udvardy György a talán palóc hagyományokon is nevelkedett gyermek, a papi pályára készülő, majd pappá szentelt és fiatal lelkész önmagát? Hogyan változott az évek folyamán a szülőktől kapott útravaló tartalmának használhatósága, és rész–egész viszonya az életében? – Nagyon hálás vagyok a szüleimért, és nagyon hálás vagyok azokért az atyákért, akiket nem ismerhettem, de a szülőfalum és hívei az ő munkájuk nyomán engem is neveltek, segítettek, és példát adtak számomra. Ugyanígy gondolok azokra az atyákra is, akik gyermek- és ifjúkoromban jelen voltak az életemben, és továbbvitték ezt a hagyományt, lelkületet. Nagyon tiszteletreméltóan őrizték ugyanis a ferences tradíciókat abban a periódusban is, amikor ferencesek már nem élhettek a mi településünkön. Ezek olyan tapasztalatok, amelyek nemcsak hagyományt jelentettek, nemcsak egy jól meghatározható értékrendet adtak, hanem ráirányították figyelmünket, gondolkodásunkat, motivációnkat a nagyobbra, a nagyvilágra, a többi egyházmegyére, a többi ember gondolkodására. Így ez a gyermek- és ifjúkori élmény a lelkipásztorok segítségével abszolút értelmező közeggé vált, olyanná, amiben későbbi életemben is a megfelelő értékrend alapján helyére tudtam tenni a történéseket. Kimondhatatlan nagy ajándékként élem meg ezt a hétköznapokban, a napi teendőkben, szolgálatom bármely területén. Csodálatos, dinamikus, organikus egység az ember élete, és ebben a rész–egész viszonya több szinten felfedezhető. Azt gondolom, hogy ebben is kölcsönösség jelenik meg: miközben úgy élhetjük az életünket, hogy részként vagyunk jelen a világban, az egész felé törekszünk. Azt gondolom azonban, ez nemcsak egyirányú folyamat, hanem az egésznek a tudata, „vágyása” gazdagítja, erősíti a részekben való megjelenést is. Sőt az életünk, a cselekvésünk mindig konkrét, közvetlen, reális. Nagy értéke van tehát a résznek, és csak így képes az egész egyetemesen gazdaggá válni. – Ugyancsak az idézett interjúban azt mondja, hogy az Isten nem problémát megoldani küldte a pécsi egyházmegye élére, hanem az evangéliumot hirdetni, azt pedig csak örömmel lehet. Érsek úr teológiai tanulmányainak nagy része és papi pályájának első néhány éve a kommunizmus idejére esett. Nyilvánvaló, hogy sem a kommunizmus időszaka, sem az azt követő, konzumszemléletű, liberalizálódó demokrácia nem kedvezett és nem kedvez az egyháznak, a vallási és hitéletnek, mindkét időszak támaszt(ott) épp elég akadályt, amelyekkel papi pályája során óhatatlanul szembesül(t). Mik (voltak) ezek, és hogyan viszonyulhat(ott) hozzájuk vállalt-vallott papi, püspöki hivatása, szolgálata? – Valóban fontos alapelvnek tekintem, hogy az élet nehézségei, feladatai nem azért vannak, hogy azokat problémaként vagy konfliktusként kezeljük, hanem azért, hogy az Evangélium fényével, erejével, gazdagságával megoldva, azokon továbblépve mutathassunk rá a mindenkinek szóló örömhír teljességére. A papságra való készülésem során nyilvánvalóan találkoztam a korra jellemző – a diktatórikus gondolkodásból eredő – értetlenséggel, lesajnálással, elbizonytalanítással, félelemkeltéssel. El kell azonban mondanom, hogy éppen a lelkipásztorok, a szemináriumi elöljárók példamutató magatartásának köszönhetően védett környezetben éltem. Később, ifjú papként a hittanoktatás során, a szülőkkel vagy a világi hatóságokkal való érintkezésben már számos nehézséggel találkoztam. Én magam igyekeztem és most is igyekszem mindig a megoldás irányából és pozitívan megfogalmazni akár az állításaimat, akár az Evangélium tartalmát, akár a véleményemet egy adott esettel kapcsolatban. Ez számomra mindig gazdagító volt. Ha nem is sikerült egy feladatot, problémát azonnal megoldanom, de legalább tettem egy lépést a megoldás felé. Nagyon fontosnak tartom azt a régi szabályt, miszerint úgy kell egy-egy nehézségben, problémában jelen lenni, hogy holnap, amikor átgondoljuk, akkor is tudjunk egymással beszélni. Legyen szándékunk, legyen akaratunk együttműködni! Nyilvánvalóan abban és azokkal, akikkel lehet. Hála Istennek, erre most számos lehetőség nyílik. – Talán az előző kérdés továbbgondolásaként, a probléma „kiszélesítéseként” is felfogható, amit szóba szeretnék hozni. 2015-ben a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című műsorában beszélgetőtársainak, Szikora Józsefnek és Sályi Andrásnak azt mondta, hogy sokat gondolkodik az egyház társadalmi elfogadottságán. Mi erről a véleménye ma, veszprémi érsekként, hét évvel az interjú készítése után? A beszélgetésük ugyanis mintha arra engedne következtetni, hogy egymásnak ellentmondani látszó, de legalábbis egymással párhuzamos folyamatok körvonalazódnának, ami a paphiány, a templomok látogatottságának szegényes volta vagy elmaradása és a felekezeti iskolák keresettsége között jön létre. Hogyan látja a kereszténység helyzetét Magyarországon, illetve tágabban a Kárpát-medencei magyarság, Kelet-Közép-Európa életében? – Valóban lényeges probléma számomra a kérdésben megfogalmazott, az egyház és a társadalom viszonyában érzékelhető kettősség, illetve az egyház társadalmi elfogadottságának mikéntje. Mire gondolok? Az Evangélium hirdetése jézusi parancs. A Feltámadottal való találkozás öröméből indul ki, abból a meggyőződésből, hogy a feltámadás hite mindenkor, minden kultúrában, minden ember számára az üdvösséget jelenti a reményben is, a mindennapi cselekvésben is. Ugyanakkor mindig egy adott kulturális közegben, történelmi realitás közepette végezzük tevékenységünket. Ezért egyáltalán nem mellékes, hogy az Evangélium hirdetésének milyen a társadalmi közege. Mi az az értelmező kultúrarendszer, amelyben az Evangélium szavai elhangoznak, vagy ahol az Evangéliumból fakadó cselekvések megtörténnek. Itt tapasztalhatunk bizonyosfajta kettősséget, hiszen egyrészt óriási igény mutatkozik az igaz, a szép, a szent iránt, ami vágyként kétséget kizáróan ott van az emberekben, másrészt társadalmi cselekvésünket, gondolkodásunkat, kultúránkat sok esetben – valójában senki által sem igazán akart – elvek, célok vagy pillanatnyi érdekek vezérlik. Ebben nagy szükség van a Ferenc pápa által a Gaudete et exultate című apostoli buzdításban megfogalmazott magatartásra, miszerint az életszentségre törekvő keresztény embernek szüksége van nagyon világos érzékenységre, veszélyérzetre, nagyon világos megkülönböztetésre, hogy lássa, miből mi következik. Ugyanígy elengedhetetlenül szüksége van a keresztény embernek a nagyon pontos és határozott, a keresztségből fakadó döntésekre és a cselekedetekben az állhatatosság kitartó megvalósítására. Hisszük – és erről nem is tudunk-akarunk lemondani, nem is mondhatunk le –, hogy az Evangélium a társadalom, a kultúra kovászaként jelenik meg. Adott esetben ez lehet látványos, vagyis sokkal inkább észrevehető intézményekben, létszámban, társadalmi-kulturális jelenlétben, vagy lehet egy olyan folyamat, amikor visszafogottabban, talán kevésbé észrevehető módon, mégis kovászként van jelen az egyház a társadalom egészében. Nagyon fontos megfontolni ezt a kérdést a negatív teológia irányából is. Ennek lényege, hogy feltételezzük, valami nincs úgy, ahogy szeretnénk vagy gondoljuk. Tegyük fel, mi lenne, ha nem lenne a társadalomban megbocsátás, a férfi–nő méltóságát óvó-védő szabályozás, törvénykezés. Ha nem lenne a szülő–gyermek viszonya érték, ha a szegény, beteg, elesett, magára maradott ember élete nem számítana értéknek. Vagy az oktatásban, az egészségügyben nem jeleskednénk a remény ébrentartásában. Ha ez mind-mind kimaradna a társadalomból, akkor nagyon nehéz helyzet alakulhatna ki. Láthatjuk, hogy a világban a különböző hitek eltérő kultúrákat hoznak létre. Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy ha a kereszténység valami oknál fogva visszaszorultabban lenne jelen a jelenlegi társadalomban, akkor nem ezt a fajta hitet jelenítené meg. Nyilván a mi küldetésünk krisztusi, és a bátorságra, a reményre, a jövőre irányul. Egyértelműen érzékelhető egy világos törés a teológián alapuló tudás–gondolkodás–ismeretszerzés és a mindennapi életet – például a közoktatást, az oktatás egészét – átjáró elvek között. – Középiskolai képesítése ellenére nem lett elektronikai műszerész, de papként, püspökként a lelki áramkörök minél zökkenőmentesebb működésén fáradozik… Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy ha nem pap, akkor tanár szeretett volna lenni. Sőt, egyházi emberként is kapcsolatban maradt az oktatással, hiszen 1997–2004 között a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar Levelező Tagozatának volt a tanára, 1998-tól 2004-ig az intézmény docense, 2000-től 2011-ig az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára is volt. Konferenciák, továbbképzések rendszeres résztvevője ma is. Hogyan látja a tanulás és az oktatás mai helyzetét, szerepét? Mit gondol, milyen típusú tudásra van szüksége a mai társadalomnak? – Könnyű lenne azt állítani, hogy nemcsak a kultúrák határozzák meg a tudás szükségességét, hanem ma már kultúránként a különböző generációknak is más-más tudással kell rendelkezniük. Milyen típusú tudásra van szüksége a mai társadalomnak? Mi azt mondjuk, hogy szemben a sokszor leegyszerűsítő társadalmi megoldásokkal, igenis a tudásunknak nagyon világos bázison, ismereteken és a létet, az embert, a teremtett világ, benne az Isten és az ember kapcsolatát meghatározó kategóriákon kell alapulnia. Vagyis kell, hogy az igazság ismeretére, a világ megismerésére irányulóan – mégpedig a maga teljességében – törekedjünk a felkínált tudás bármilyen szintű elsajátítására. Ezt természetesen segíti a filozófiai és a teológiai gondolkodás, továbbá az az emberkép, amit mi Jézus Krisztustól, a Feltámadottól tanultunk meg és tanulunk folyamatosan. Szükséges a nagyon világos keresztény antropológia, ami abban segít, hogy hogyan neveljük gyermekeinket, hiszen egy világos emberkép, emberről való elgondolás nélkül nagyon nehéz lenne meghatározni a nevelés pontos feladatait. A világ sokkal inkább hangsúlyozza az egyéni érdekérvényesítés szerepét. Éppen ezért talán túlontúl is a használható tudás jelentőségét sulykolja. Azét a tudásét, amit az ember rögtön gyakorlatba tud ültetni. Ebben természetesen nagy szerepe volt a tapasztalati tudományoknak. Ma ezt a gondolkodást mintha hitelesítené a technikai eszközök kimeríthetetlen tárháza, mintegy azt sugallva, hogy a tényleges, konkrét és pontos tudásra kevésbé lenne szükség. Látjuk, hogy ez nincs így, hiszen amikor egy-egy témával kapcsolatban az alapvető szükséges és elvárható tudás vagy tudáskategóriák hiányoznak, akkor sok esetben jó kérdést sem tud feltenni az ember. Még a tudós, a kutató sem. Itt látom az egyház nagy felelősségét a kutatókkal, tudósokkal és a pedagógusokkal kapcsolatban is, ugyanis nekünk van mondanivalónk az emberről. Van egy világos antropológiai elgondolásunk, van tudásunk a nevelésről, és ez jó. Ez az egész emberre irányul, és hatékony, miközben azt látjuk, hogy a részekként megjelenő elvek – sokszor gyakran változó nevelési elvek – nem képesek a teljes embert a maga méltóságára és teljességére nevelni. Ezt az egész emberre irányuló beállítottságot Kárpát-medencei vagy közép-európai gondolkodásnak lehet tekinteni, ami – úgy gondolom –, tetten érhető a hit világában is. Azt is gondolom, hogy Ferenc pápát a múlt évi magyarországi, illetve szlovákiai látogatása során éppen ez érinthette meg, hiszen egy hagyományokat nagyon tisztelő, hagyományokra épülő, a mindennapi élet területén az Evangéliumnak teret adó, ugyanakkor a jövőt is az Evangélium elveire építő hitgyakorlattal találkozhatott. Ennek kell megjelennie vallási magatartásunkban is. – Konferenciákon, szabadegyetemi estéken tartott előadásainak, szentbeszédeinek visszatérő témája a remény. Néhány megfogalmazását idézem fel: a remény okának olyannak kell lennie, ami az élet egészében érvényes, és nem kell visszavonni; amikor a reményről beszélek, jobb, ha a saját reményemről beszélek; a remény isteni erény, ami belénk oltja a nyitottságot; a remény szemléletmód; a remény alapja Krisztus feltámadása, és az, hogy mi is feltámadunk. Majd felteszi a kérdést: milyen személyes adottságom, képességem van, ami különösen is alkalmas arra, hogy a remény hordozója legyek? Az én kérdésem az, hogy a laikus embernek milyen képességekre van szüksége ahhoz, hogy a remény teológiai-spirituális dimenzióját gyakorlatba ültethesse, hogyan tudja egyeztetni azzal a 21. századi realitással, amelyben sem a koronavírus-világjárvány, sem az éppen tomboló orosz–ukrán háború nem ad okot a reménykedésre? – Isten nagy ajándéka a remény. Az, ami figyelmünket a túlpartra irányítja. XVI. Benedek pápa hangsúlyozta nagyon sokszor beszédeiben és írásaiban is: reménységünk az üdvösségre irányul. Vagyis a túlparton van. Ezért olyan gyönyörű képe a reménynek a horgony, ami a már hánykódó hajót a parthoz köti. Éppen ezért – mert a reménységünk alapvetően az üdvösségre irányul – vagyunk képesek a hitünk által a szeretet cselekedeteit gyakorolni, bármilyen körülmények között. Nyilvánvalóan a remény fontossága, szükségessége gyengülni látszik olyankor, amikor az életünket irányítani tudjuk, amikor életünk kiszámítható, és benne otthonosabban mozgunk. Pontosan akkor nő meg a remény szükségessége, amikor ezek a körülmények megváltoznak. Ugyanakkor reménykedni csak az az ember tud, aki életének döntéseit mindennap – ha jó, ha rossz az életkörülménye, ha többet, ha kevesebbet kell érte küzdenie – képes reményből meghozni. Amikor a körülmények számunkra egészen szokatlanná válnak – akár koronavírus-járvány, akár háború idején –, éppen akkor mutatkozik meg a keresztény ember nagy-nagy kincse, ajándéka, az, hogy – minden körülmény között, minden körülmény ellenére – van reménye. Ez a remény nem pusztán egy körülmény megváltozására vagy megváltoztatására vonatkozik. Nem időleges, hanem abszolút a jövőre, az üdvösségre irányul. Reménységünk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek a megvalósulásában érhető tetten. (Az irgalmasság testi cselekedetei: az éhezőknek ételt adni, a szomjazóknak italt adni, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket és a börtönben levőket látogatni, a halottakat eltemetni. Az irgalmasság lelki cselekedetei: a bűnösöket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni, a bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, az élőkért és holtakért imádkozni) Hogy kinek milyen erős a reménye, kinek milyen tapasztalata van a reményről, az éppen a cselekedeteiben mutatkozik meg. Ugyanakkor az is látszik, hogy a remény nem pusztán személyes elköteleződést jelent, hanem szükséges a kisebb és nagyobb közösségeknek, a társadalomnak. A remény a közösség segítő ereje, példája, hogy nehogy valaki elgyengüljön, elbukjon, vagy ha ez mégis megtörténne, a saját példám segítheti, az én cselekedeteim kiemelhetik, felsegíthetik. Ugyanilyen fontos az, hogy mások példájából én is erőt meríthetek a reményem táplálásához. A mi reménységünk alapja a megváltottságunk, Jézus Krisztus feltámadása. Ezt senki nem veheti el tőlünk. – A Veszprémi Főegyházmegye és a Gyulafehérvári Főegyházmegye közös törekvése Bódi Mária Magdolna (1921–1945) vértanú, illetve Isten szolgája Márton Áron püspök boldoggá avatása. Mi a véleménye, az egyház kanonizációs procedúrája mennyiben viheti közelebb a boldoggá, szentté avatandók életelveit, értékrendjét a példaképektől, eszményektől irtózó 21. század emberéhez? – Nagy örömünkre szolgál, hogy az elmúlt esztendőben több egyházmegye kezdeményezésére is boldoggá avatási eljárás kezdődött. Voltak már eredményes eljárások – itt most lehetne sorolni az egyházmegyéket –, és ezek nyomán is reménnyel tekintünk Bódi Mária Magdolna boldoggá avatására. Ez a folyamat már a halálát követő néhány nap múlva elindult Mindszenty bíboros úr kezdeményezésére, de érthető módon a háború, illetve az azt követő események nem tették lehetővé a továbbvitelét. Most azonban már – az egyházmegyei szakasz lezárása után – Rómában van az ügy. Bár ez még nem döntés, de eddig minden lépés pozitív, és reménykedve várjuk Bódi Mária Magdolna boldoggá avatását. Imádsággal támogatjuk Márton Áron püspök úr boldoggá avatását, ahogyan imádkozunk Mindszenty bíboros úr és a többi folyamatban lévő papi, egyházi vagy világi személlyel kapcsolatos ügyek eredményes lezárásáért is. A szentek, a boldogok mindig példaként vannak előttünk konkrét, közvetlen cselekedeteik által, de személyük mindig a teljes Krisztusra irányítja figyelmünket. Egy szent, egy boldog mindig egy-egy krisztusi erényt mutat fel. Ezért tudtunk örülni Brenner János atyának vagy a korábban boldoggá avatott püspököknek, szerzeteseknek is, mint például Boldog Romzsa Tódor püspök és vértanú, Boldog Meszlényi Zoltán püspök és vértanú, Boldog Bogdánffy Szilárd püspök és vértanú, Boldog Salkaházi Sára szerzetes és vértanú. Így tekintünk a fiatal lányra, Bódi Mária Magdolnára, hiszen milyen nagy példa ő a fiatalok számára az állhatatosságban, a napi szeretetcselekedet gyakorlásában, az élet tudatos elkötelezettségében, embertársaik megerősítésében. Tisztán látszik, hogy miközben kultúránkban (így fiataljaink körében is) a példaképeknek gondolt arcok gyorsan születnek, és gyorsan felejtődnek – miközben a valódi példaképeket nagyon gyorsan elvetik, elfedik, vagy meg sem ismerik, esetleg lerombolják –, mégis ott az olthatatlan vágy mindenki szívében, hogy jó példát lásson, segítőtársra találjon a hétköznapokban a boldogokban és a szentekben. Ezért reménykedünk a folyamatban lévő ügyek minél előbbi pozitív lezárásában. – Veszprém 2023-ban Európa kulturális fővárosa lesz. Ennek az elismerő címnek az elnyerése lehetőség a Veszprémi Főegyházmegye számára is, hogy megmutassa vallási-kulturális értékeit, történelmi örökségét, Szent II. János Pál pápát parafrazálva a hit kultúrateremtő erejét. Hogyan és milyen rendezvényekkel készül erre az időszakra a főegyházmegye? – Nagyon örülünk, hogy 2023-ban Veszprém Európa kulturális fővárosa lesz. Ez nagy lehetőséget jelent számunkra, hogy a meglévő értékeinket alkalmas módon, korunknak megfelelően előkészítsük, megújítsuk, bemutassuk akár hagyományos, akár modern technikai eszközök segítségével. Az a felelősség vezet bennünket, hogy a meglévő kulturális kincseink, egyházi javaink, tereink az Evangélium hirdetésének alkalmas eszközei, közegei, lehetőségei legyenek. Eszközök, de sosem az ember helyett, sosem az Evangélium konkrét hirdetését megkerülve, vagy nélkülözve azt, hanem azt kiegészítve. Látni kell, hogy akár Veszprémbe, akár a környékére évente többszázezer ember érkezik. Nagy tehát a felelősségünk abban, hogy amikor egy százezret meghaladó embercsoport részt vesz a vári rendezvényeken, akkor milyen impulzust kapjanak, milyen bátorítást az Evangélium, a kulturális javakkal kapcsolatban. Számunkra a kultúra a hit hordozója, így tehát sosem pusztán kulturális rendezvényeket vagy társadalmi eseményeket, turisztikai attrakciókat akarunk bemutatni, nemcsak az ilyen irányú igényeket akarjuk kiszolgálni, hanem sokkal inkább az Evangélium hirdetői akarunk lenni ezeken a lehetőségeket keresztül is. A festmények, a tárgyak, a különféle eszközök és szakrális terek mind-mind a hívő ember kapcsolatáról, kultúrájáról, hitéről vallanak, s ez nagy segítséget jelenthet abban, hogy a mai ember – megbecsülve őseinek a hitét – egy szép jövőt lásson saját maga előtt. A 2022-es évben Gizella szentmise és Gizella fanfár pályázatot hirdetünk meg. A 2023-as esztendőben a várfelújítás ütemtervének megfelelően szeretnénk tereinket részlegesen megnyitni a hozzánk érkezők számára. Az Európa kulturális fővárosa, vagyis az EKF támogatásával létrejövő programjaink listája még a végső döntés előtt áll, így talán a konkrét tervekről később illik beszámolni. – 2022 márciusában érsek úr részt vett Esztergomban az első Nemzeti Vallásturizmus Fórumon, amelyen kifejtette, hogy az egyház társul szegődik az úton lévő emberhez. „Célunk – mondta –, hogy aki az adott egyházi desztinációra turistaként érkezik, zarándokként térjen vissza otthonába.” A kérdést annak tudatában teszem fel, hogy a Magyarország határain kívül eső, a Kárpát-medencei magyarság számára meghatározó és számos turista által látogatott vallási centrumoknak – így a csíksomlyói kegyhelynek – is számolniuk kell a vallásturizmus jelenségével. Hol van a határ a zarándoklat és a vallásturizmus között? Hogyan válhat a turista zarándokká, hogyan válhatna jó értelemben véve hasznára a szent helyeknek, az egyháznak, de legfőképpen a vallási életnek a vallásturizmus? – Ismét azt hangsúlyozom: nagy a felelősségünk az egyházi javakkal, ezen belül a kulturális javakkal, de legfőképpen a vallási helyszínekkel, vallási értékeink bemutatásával kapcsolatban. Így kiemelt szerepe és jelentősége van a kegyhelyeknek vallási kultúránkban. Értékes hagyományt örököltünk, amelyet Csíksomlyó és más búcsújáróhelyek esetében is láthatunk. Meghatározó, identitást adó, megerősítő, bátorító helyek voltak népünk történelmében a kegyhelyek. Ugyanígy tekintünk (akarunk tekinteni) ma is ezekre a helyekre. Nagy örömünkre, egyfajta reneszánszukat élik a búcsújáró helyek. Miért? Mert az a fajta vallásosság, amit egy búcsújáróhely könnyen be tud fogadni, tud kínálni, az a mai embernek kézenfekvő és kényelmes. Mert útra kel, képes utazni, esetleg megválogatja a zarándoktársait, vagy őket sem. Nem feltétlenül kell elárulnia, milyen motivációval indul, mi történik benne az úton. Oly módon vesz részt és olyan mértékben, ahogyan és amilyen mértékben ő szeretne. Útra kel abban a reményben, hogy van úticélja, és az úton, ami történik vele, az neki jó lesz, formálja, alakítja őt. Ilyen szempontból a kegyhelyeknek óriási jelentőségük van. Láthatjuk ezt kiemelten Csíksomlyó esetében, hiszen az összmagyarság óriási találkozási, megerősítő helye hosszú ideje, és napjainkban is. Természetesen hordoz kockázatot az eltérő vagy nem mindig tisztázott motivációval rendelkező és úton lévő turisták, zarándokok megkülönböztetése. Nem is biztos, hogy minden esetben ezt jól tudjuk megtenni, de ami rajtunk múlik, az az, hogy oly módon beszéljünk a hitünkről, hitünk hagyományairól, hogy az lehetőleg mindig és mindenkinek megszólító és felszólító erejű legyen. Az Evangélium mindig megőrzi a szabadságot, ugyanakkor mindig nagyon világos értékrendet kínál fel, amire mindenkit meghív. Bízik az emberben, bízik benned, hogy képes vagy a jóra, és akarsz is a jó mellett dönteni. El akarod hagyni életed rossz szokásait, és hiszed azt, hogy bár önmagad nem vagy erre képes, de az Isten az, aki ezt teljességében meg tudja tenni. Ezek az alapvetések azok, amelyeket nekünk folyamatosan ébren kell tartani, és megfelelő módon közölni is azt. Hitünk hagyományában a közlésnek számtalan eszköze van. Közölhetünk a szép terekkel, a liturgiával, az imádságokkal, az emléktárgyakkal, a közösségi alkalmakkal, az oktatással, a neveléssel, a személyes kapcsolatainkkal, a közösségeinkkel, a zarándoklatra való felkészüléssel. Ilyen közlések azok a feladatok is, amelyekkel aztán ki-ki majd hazatérhet egy zarándoklatról. Vagyis éljünk azzal a nagy lehetőséggel, ajándékkal, hogy egy kegyhelyre, így Csíksomlyóra is mindenki nyitott lélekkel érkezik. Mivel nyitottan próbálunk érkezni a kegyhelyeinkre, ezért igen nagy kegyelem forrása lehet mindannyiunknak, hogy tudjunk változni, jobbá lenni, tudjunk változtatni életünk folyásán. Én a magam részéről a vallási turizmust (de a „profán” turizmust is) eszköznek és lehetőségnek tekintem az Örömhír átadására. Ez a cél határozza meg mindig az oda vezető utat. Azt gondolom, hogy szükséges megújult módon cselekednünk, hogy ez a cselekvésünk, közlési módunk mindig hitet ébresztő, hitre nevelő, hitben elmélyítő legyen, hogy elsődlegesen az üdvösséget szolgálja. – Amint a felvezetésben is említettem, érsek úr messziről érkezett hozzánk: Veszprémből, a királynék városából, amely 1009-ben Magyarország első püspöki székhelye lett, abból a Veszprémi Főegyházmegyéből, amelyet Szent István alapított. A nyitó kérdést „pontosítva”, azzal egészíteném ki, hogy ön mégis nagyon közelről, mondhatni hazulról haza jött, hiszen Csíksomlyó szintén az első királyunk által alapított Gyulafehérvári Főegyházmegyében található. A kulturális, mentalitásbeli különbségek mellett sok tekintetben közös a múltunk, és sok mindenben hasonlít a jelenünk. Szinte kötelező a kérdés: milyen gondolatokkal fogadta el a Kisebb Testvérek Szent István Királyról nevezett Erdélyi Rendtartományának a felkérését, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szentmiséjének szónoka és főcelebránsa legyen? És mit gondol – múlt és jelen eme egybenállása tudatában – milyen feladatot ró önre ez a vállalás, amelynek keretében szólnia kell a jelenlevő és a multimédiás csatornákon keresztül önt hallgató több ezer hívőhöz? – Nagyon megtisztelő a felkérés arra vonatkozóan, hogy az idei esztendőben a hagyományos csíksomlyói búcsún én végezzem az igehirdetés szolgálatát és mutassam be a szentmisét. Egy olyan évben, amelyről már most, az ötödik hónapban elmondhatjuk, hogy számos eddig ismeretlen kihívással találkoztunk. Nagyon megrendítő, nagyon megtisztelő! Örömmel vállalom és teszem, ugyanakkor érzem és tudom a felkérés és a vállalás súlyát. A liturgia mindig isteni esemény. A liturgiában elhangzó szavak – hisszük és reméljük – a Szentlélek sugallatára inspirálók, igazak és előremutatóak, gyógyulást eredményezők, és a jövőépítésre irányulók. Sokat gondolkozom azóta is a kiemelt jelmondat tanításán, hordozom imádságban az üzenetét. Természetesen a magam homíliájában ezt a gondolatsort szeretném kifejteni. Vállalt feladatom nagy felelősség, hiszen megerősítő az az ősi tapasztalat, ami népünket, nemzetünket a csíksomlyói kegyhelyhez, égi édesanyánkhoz, Máriához köti. Nagyon megrendítő népünknek az a ragaszkodása – akár szenvedések, küzdelmek árán is –, ami minden nehézség ellenére életben tartotta a csíksomlyói búcsút. Egészen megrendítő és elgondolkoztató, hogy évről évre a világ számtalan pontjáról nagy számban érkeznek erre az alkalomra testvéreink! Reméljük, hogy a vírushelyzetet követően az idei esztendőben újra a korábban megszokott és szabad módon tudunk ünnepelni! Megrendítő az is, hogy évről évre milyen sokan meghallják Urunk hívását erre a találkozásra. Különösen is megerősíti magyarságunkat az idei búcsú ünnepe, hiszen időpontja egybeesik a Nemzeti Összetartozás Napjával, amikor – közösen visszaemlékezve országunk fájdalmas szétszakítására – hitet tehetünk a béke fontossága és az egységes magyar nemzet mellett. S miközben többszörösen is a találkozások helye Csíksomlyó, egyben a békés jövőnk építésének is a helyszíne. Ezért külön öröm, hogy az idei esztendőben a ferences jelmondat, a Pax et bonum gondolata emelkedik ki. Ez az a gondolat, ami után ma mindannyian annyira vágyakozunk. Mindannyian szeretnénk befogadni Isten békéjét, szeretnénk békében élni. Mindannyian szeretnénk a béke teremtői lenni. De ezt nem tudjuk másként megtenni, csak ha az isteni béke ajándékát fölfedezve, megtapasztalva – a jócselekedetek gyakorlásával – jó eszközzé válunk Urunk tervében. Ezek a jócselekedetek azok, amelyek aztán mind a magunk, mind mások számára – adott esetben ilyen-olyan szempontból tőlünk különböző vagy elkülönülő emberek számára is – békét hordozva, az egységet békességesen, a jóságot egységesen fogják megteremteni. Természetesen tudjuk és tapasztaljuk, hogy liturgiánkban nagy jelentősége van a személyes jelenlétnek, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a multimédiás csatornákon keresztül is sokan csatlakoznak ünneplésünkhöz, és bár lélekben, de valahogy mégis részt vesznek ezen a találkozón. Így ők is a találkozó részesei, és hisszük, hogy nem pusztán az elektronikus hullámokon keresztül kapcsolódunk egymáshoz – mint ahogyan remélhetőleg a több tízezres-százezres tömeggel sem –, hanem a Szentlélek Úristen az, aki bennünket összekapcsol, megszólít, megérint, megerősít, és a Boldogságos Szűz Mária személye pedig az, aki a „legfontosabb igen embere”, aki segít minket az éltető igen kimondásában újra és újra. Aki azt tudja megmutatni nekünk, mit jelent a Szentlélekben élni, mit jelent az üdvösséget szolgálni. Én magam minden nap imádkozom a zarándokokért, a búcsú résztvevőiért, szervezőiért. Imádkozom azért, hogy a Boldogságos Szűz Mária, a Csíksomlyói Szűzanya bátorítson bennünket, teremtse meg a lélek befogadásának készségét mindannyiunkban, hogy örömmel tudjunk ünnepelni, és örömmel tudjuk építeni keresztény kultúránkat, népünket, nemzetünket. Egy olyan jövőt előmozdítva, amely az üdvösség jeleként békességben vezet bennünket. Ebben a reményben várom ezt a találkozást. A Boldogságos Szűz Mária anyai oltalmát kérve készüljünk az ajándék elfogadására, amelyet Isten készít számunkra.

Borsodi L. László